A város alsóbb szintjei is tiszták voltak, viszont a hold többi területére jellemző kivilágított fényűző irodák és vállalti reklámok fénye, a mélyebben fekvő részekre már nem értek le. Ennek volt köszönhető, hogy a Dico Cantina, az alvilág egyik legkedveltebb helye és a város legjobb ivója volt, mindazok számára, akik igyekeztek elkerülni a Mussára jellemző szigorú biztonsági ellenőrzéseket és az általánosságban jellemző birodalmi fegyelmet. Ez azonban időnként nagyon fájdalmas következményekkel is járt, különösen azokra nézve akikre, egy, két méter magas, ezüstszínű fejvadász páncélt viselő férfi vadászott. Egy férfi, aki épp kinyújtott jobb kézzel, lazán tartotta a levegőben az utolsó élő célpontját, amikor a sisakjába megszólalt a beépített komlinkje.
– Igen. – szólt bele, nyers és hideg hangon.
– Forst. Az igazgató látni akarja, méghozzá azonnal.
– Értem. Milyen ügyben?
– Megérkeztek a csomagok a gyárból és azt akarja, hogy maga is ott legyen a biztosító csapatban, amikor áthozzák a székházba őket.
– Miért?
– Mert Mr. Codiac úgy gondolja, hogy nem lehet eléggé biztosítani ezeket a különleges robotokat, és magát akarja mellettük tudni, hogy biztosra vegye a védelmüket.
– Rendben. Huszonöt perc múlva a kikötőben leszek és mondja meg az igazgatónak, hogy vegye elintézetnek a három hercege ügyét.
A mondatot befejezve meg se várva a választ, kikapcsolta a sisak rádiót és oldalra döntve a fejét a még mindig a levegőben tartott utolsó férfi szemébe nézett.
– Ugráltatni egy első osztályú orvgyilkost, maga szerint igazságos ez?
A magasba emelt férfi szeme még utoljára kikerekedett, de válasz nélkül hallt meg, és nyakának roppanása volt az utolsó hang, amit még kiadott magából. Forst pedig egy hanyag mozdulattal neki hajította az épület falának és beindítva a háti rakétáját eltűnt az árnyékok között.