Az első három epizódból már megállapíthattuk, hogy nem ez az a sorozat, amiben az események szélvészgyorsan követik egymást, ennek megfelelően a mostani rész sem szaggatta igazán az istrángokat. Firenzében nyitunk, illetve a díszlet másik oldalán, ahová Della Rovere érkezik sietős vágtában, pedig Micheletto még csak a nyomában sincs. Egy templomig jut, amiben egy igen izgatott és annál még jobban kopaszodó szerzetes éppen Sándorunkat ostorozza, förtelem, szenny, mocsok Rómában, utcán sárló kurtizánokkal üzekedő papság szerepel terítéken, Savonarola soha nem visszafogottságáról volt híres, ha egy pulpitus került a közelébe. Della Rovere megbabonázva nézi a magát egyre jobban a beszéd hevébe lovaló csávót, ez az én emberem, gondolja, hells yeah.
Rómában kapunk egy ikszedik jelenetet a “Cézár szereti Lukréciát, és ugyan nem mondjuk ki nyíltan, hogy egymásba tették a tennivalót, de sugalljuk erősen, sokat, hátha valakinek nem világos” elv szellemében, a házasságra készülő lány ki van bukva Dzsem halála miatt, hát mi lett az én sötét bőrű lovagommal, Cézár, mondd? Váltóláz, válaszolja amaz komoly arccal, bizony, kemények ezek a talján moszkitók. Lukrécia menten azt hiszi, hogy akkor őt is megcsípte a szúnyog (vagy a kánya) és azért beteg, pedig nem, ezt hívják depressziónak, csak akkor még nem volt neki neve, és ha nem vigyázott az illető, menten vért csapoltak neki mint egyetlen üdvözítő megoldás. Lukrécia nem annyira naiv, mint sejtetik, te Cézár, úgy tudom, Dzsem családja fizette ki a hozományom, ezzel hogy állunk? A bátyja nyel egy nagyot, ugyan, apánk gazdag.
És ha azt hinnénk, hogy Cézár van a családban a legkellemetlenebb helyzetben (mert ő nem akarta kinyíratni Dzsemet, ugye) akkor tévedünk, Sándornak ugyanis közölnie kell Vanozzával, gyermekei anyjával, hogy persona non grata lesz Lukrécia menyegzőjén, mert Sándor nem akar botrányt. A Sforzák ugyanis fasza nemesi családból jönnek, Vanozza meg csak egy kurva, na, ne szépítsük a dolgot, nem ülhet oda a pápa mellé. Majd Júlia, az új kurva, mi, kérdezi Vanozza, az odatolhatja a csontos seggét? Sándor feszeng, izé, kárpótollak majd, csak ezt bírd ki, nagyon ciki lenne, ha ott parádéznál, tán még a házasság is elmaradna, nem is beszélve az AS Roma – Pesaro meccsről hétvégén, ne izgassuk a népet feleslegesen. Ez egyébként hatalmas gyökérség Sándorunktól, meg a kortól is, amiben elnézik, hogy a pápa csaja ott üljön mellette nyilvános fellépéseken, ha nemesi család sarja. Vanozzát ez nem vigasztalja, meg amúgy semmi sem.
Micheletto talált egy bérgyilkos-jelöltet Cézárnak, mert ő ugye nem mehet Della Rovere után, hiszen megismerik rettentő szakálláról és szétkorbácsolt hátáról. Az új elem az összeesküvésben Giancarlo, aki kéregető szerzetesnek álcázza magát, csuklyával, ami nagyon kell is neki, mert az arcát valami vidám ellen darabosra szabdalta, Zimány Linda kedvenc plasztikusa meg annak idején még nem praktizált. Cézár meg is jegyzi hogy akkor ennyit az elvegyülésről, és utasítja Michelettót, hogy ne nyírassa ki Della Roverét, csak kövesse. Lukrécia az esküvőre készül a pótanyai szerepbe egyre jobban belejövő Júliával, ami némi ruhapróbából, és minden bizonnyal erotikusnak szánt próbacsókokból áll, Lukrécia ugyanis még soha nem, senkivel, Júlia viszont igen, és meg is mutatja, ez a puszi, ez meg a smár. A műleszbikus jelent nagyjából annyira izgató, mint egy közepesen sikerült stúdióbeszélgetés a köztévén, de képen jól mutat.
Miközben Lukrécia a saját szexualitását fedezi fel, Sándor és Cézár a kedvünkért expozíciós beszélgetést tart, aláírták a házassági szerződést, a 400 000 dukátért cserébe kaptunk 5000 lovaskatonát meg 10 000 gyalogost. Ezt ippeg meg is lehetne mutatni, de tévés költségvetésből csak ennyire futja, no meg iszonyú látványos díszletekre és jelmezekre, amiket nem győznek az arcunkba tolni. Sándor azon tűnődik, vajon Della Rovere képes-e a franciák seggét nyalni seregért cserébe, illetve azon, hogy támogassa-e a spanyolok hódítását az Újvilágban. Júlia persze van annyira geci, hogy elárulja Lukréciának, hogy a rendes anyja az esküvő helyszínét meg sem közelítheti. Szőke lány erre kiborul, toporzékol, megy az apjához panaszkodni, és Cézárra meregeti könnyes szemét, de Sándor kemény, mint Lázár János kezében a Marlborós doboz és rávágja az ajtót a vinnyogásra.
A nem kicsit imbecilis fejű és lelkületű Borgia János a húga esküvőszervezőjeként éppen lakodalmas zenekart és szórakoztatóipari szakmunkásokat keres és talál, vulgáris komédia lesz a főműsor, nagyszerű, de ugorjunk Firenzébe, ahol a Medici család feje és Machiavelli Della Roverével tárgyal egy sort, mi lesz ezzel a Sándorral, bíboros? Hát, egyesíteni akarja Itáliát, mondja amaz, ezért adja hozzá a lányát Sforzához, és akarja Nápolyt átjátszani a spanyoloknak támogatásért cserébe. Machiavellit egy nagyon rossz színész alakítja, csak hümmög, és a szemét meresztgeti, Colm Feore (Della Rovere) láthatóan szarul is érzi magát a jelenetben. És mi mit tegyünk, kérdezi a pártütő bíborost, semmit, kapja a választ, amikor a francia király seregei átrobognak a vidéken, mert erre készül a jó Della Rovere, nem hülye ez a Sándor. Behívom a flasziákat, azok majd kipicsázzák Sándort Rómából, én beleülök a pápai székbe, és nem felejtem el a haverjaimat.
Vanezza kezd lázadozni Sándor ellen, és meghívja magához régi férjét, Theót, akitől annak idején elhozta a mostani pápa, hogy gyerekeket szüljön neki. A férfi egyszerű ember, nem is érti, mit keres itt, a hatalmasok játékában, hát ő a paraszt, akit tologatnak, aztán leütnek, ha nem vigyáz. Ezt erősítendő a vacsorához csatlakozik Cézár, aki a frászt hozza a jóemberre, pedig csak kicsit bunkó vele. A jelenet nem mellesleg teljesen felesleges, és nagyjából annyi funkciója van, hogy Cézárt még jobban rádöbbentse a muter boldogtalanságára.
Mielőtt még az anyja magánéletébe sáros bakanccsal beletaposott volna, Cézár Sándorral készített esküvői ülésrendet a palota valamelyik távolabbi, díszesen berendezett zugában, kis zászlócskákat tologattak a Szent Péter székesegyház alaprajzán, mert ezen a szinten nem Kovácsék és Lakatosék ellentéte van terítéken a kibaszott tacskó miatt, ami mindig odaszarik a gangra, hanem országok és királyságok bonyolult viszonyrendszerének megfelelően kell ültetni a jónépet Lukrécia buliján.
Della Rovere Savonarolához megy, szövetségesnek pont fasza lesz a szerzetes, gondolja, attól viszont majdnem lefossa a bokáját, hogy a kopasz csávó a vakhit, esetleg az őrület csillogásával a szemében arról beszél neki, hogy látomása volt, amiben egy vörös ruhás pap barbár hordákat szabadít a vidékre, nőket pocsíkolnak meg az utcán és vérben gázolunk szügyig, rettentő látomás volt, még most is remeg a kezem. Della Rovere szeme forog, mint a gyári hibás reklámmacskáé, neki van ugye vörös gönce (bíboros a lelkem) és a flansziákkal kokettálna, vajh honnan tud egy Bencés szerzetes ennyit a világ dolgairól (mert nem a látomásból, az tuti)?
Sándor és Cézár ajándékot kap, egy láncra vert indiánt, akit Kolombusz hozott a spanyol királynőnek, aki meg elküldte Sándornak, hogy a támogatását kérje az Újvilág meghódítására és a nápolyi trónra benyújtott igényét illetően – cserében a spanyol királynő és férje mindenben támogatja a pápát. Jó üzlet, megvettük, bólint Sándor, a félpucér indián meg láthatóan nagyon szarul érzi magát, de ez senkit nem érdekel. Della Rovere lelkiismerete is háborog, templomba megy, ahová követi a sebhelyes arcú orgyilkos is, sőt, meg is gyóntatja. Nem sül el túl jól a dolog, mert ugyan Della Rovere mindent kipakol a flanszia seregekről meg a nagy tervről, de Giancarlo elszólja magát, Della Rovere meg sok minden volt, csak hülye nem, és szemen szúrja a csávót a gyóntatófülkében. DR – Micheletto: 2-0.
Borgia János, a művészetek nagy barátja nem érti, mi a vulgáris abban, ha egy férfi szárazbaszást imitál egy nővel, így kénytelen közbelépni, csöcsök kellenek ide, mondjátok szépen, csöcs, jólvan, és most tépjük le a színésznő felsőjét, hadd lássa is a násznép, miről beszélünk. Nagyszerű kis lakodalom lesz ez, már látom. Sándor ismét nekünk, a nézőknek mesél, ezúttal a legkisebb fiának tartott földrajz-történelemóra keretein belül, az itten Itália, mutat a térképre, és felsorolja a királyságokat, lapozzunk. Megjön Sforza, aki nem szép ember, viszont lovon ül, és szakállas. Ő lesz Lukrécia faszija, de az arcán nem a boldogság tükröződik, csak heveny hasmenés és az, hogy basszameg, de jó lenne most nem itt lenni, a parasztok közt.
Az esküvő díszes és unalmas, Cézár összeadja Lukréciát Giovannival, szegény anyja meg otthon sír a kertben. A ceremóniát követően Cézár levetkőzik két ministránsfiú előtt, ejnye, metaforákat szaggat a papi ruhába és átvedlik köznemessé, majd megy a muterért, gyere, elviszlek a lányod bulijába. De hát persona non grata vagyok én ottan, fiam, nem kell a balhé. A templomból voltál kitiltva, nem? Sándor nem mondott semmit a lakodalomról. Hinnye, tényleg, csillan fel az örömanya szeme, menjünk karót nyelt nyomorultakat idegesíteni. S lőn, pont akkor érkeznek meg, amikor valami össztánc zajlik a márványon, Sándor mellett meg Júlia figyel fölényes tekintettel. Mindenki úgy néz, mintha Cézár most szart volna oda az asztal közepére “ez művészet, csak ti nem értitek!” felkiáltással, de Vanezzát ez érthetően hidegen hagyja, ő a lányát jött nézni.
Beállnak táncolni, ahol már van pár előkelőség is, a zenekar zavarba ejtően ismerős riffel nyit, Bon Jovi legutóbbi lemezén hallottam hasonlót. A tánc alatt egy feltűnően lófejű nő méregeti Cézárt és viszont, szikrázik a levegő kettőjük közt, kár, hogy a nő férjnél van, egy nagy melák a faszija, aki pont úgy néz ki, mint a szegény ember Helyey Lászlója. Két perc tánc pont elég ahhoz, hogy Cézár felizguljon, dugjunk, te, hallod, mondja szofisztikáltabban, de nagyjából ilyen jelentéstartalommal, nem lehet, itt az uram, de ha kinyírod, rád ülök, mondja a másik. Erre az esküvőn nem kerülhet sor persze, de majd utána igen, mert a melák Cézár anyját lekurvázza, amiből párbajra hívás lesz, nagyon helyesen. A lófejű szőke még egy utolsó, vágyakozó pillantást vet Cézár ágyékára, és balra el, mint a násznép nagy többsége, Vanezza szétkúrta a bulit alaposan.
Az este hátralevő részében mindenki bepiál, igen, a pápa is, Borgia János színtársulata pedig akkora sikert arat a csöcsös főszereplővel, hogy pénzzel dobálják meg őket, Jánosunk meg a szubrettet viszi, ágyba. Sforza faarccal nézi ezt is, mint ahogy az új asszony álomba szenderülését is, Lukrécia gyerek még, emlékeztet minket a forgatókönyvíró, csak a színésznő néz ki huszonötnek. Cézár az asztalon alvó húgát felcipeli a hálószobába, ez ebben az epizódban már a második “testvérek vagyunk, de annál sokkal jobban szeretjük egymást” jelenet, pedig egy is sok lett volna.
Másnap Sforza viszi az asszonyt haza, a vetített háttér előtt ugyanaz a három madár repül, mint az előző részben, ha ez most valami fantasy-sorozat lenne, akkor ebben jelet sejtenék, de nem az. Este Giovanni kimutatja foga fehérjét, és az őt váró, ideges szűzlányt (Lukrécia) először kiosztja, hogy micsoda gyökér családja van, majd letépi a ruháját, és kegyetlenül megerőszakolja. És még ő prosztózik, eh.