Vampire/empire, vamp-ire, Generation V, vampi-ration? Jól el lehet szórakozni a regény címe mögötti jelentésrétegek feltárásával – ezúttal sem egyszerű könyv érkezett Viktor Pelevintől, a már-már közhelyszerűen az orosz irodalom „fenegyerekének” nevezett alkotótól. Persze mint azt már láthattuk Pelevinnél sosem lehet könnyed regényecskére számítani, ez az alkotása viszont egy kicsit kilóg a sorból, méghozzá azért, mert szorosan kötődik egy másik regényéhez, a Generation P-hez, mondhatni annak folytatása. A P-ben is megjelenik ugyanis a V-ben szereplő Istár istennő, aki itt a szálakat mozgatja, illetve a főszereplőnk alakja és életútja is igencsak hasonlít a P-ben főszereplő Tatarszkijéhoz, azzal a különbséggel, hogy az első néhány oldal után fizikailag már nem nevezhető embernek.
Roman Storkin, az Empire V főszereplője ugyanis vámpírrá lesz, méghozzá úgy, hogy beléköltözik a vámpírlét alapjául szolgáló nyelv, egy idegen entitás, amely az emberi lények életeszenciájával táplálkozik, azaz a bablosszal. Nos igen, ennyiből is látni, hogy igencsak elborult a regény, de itt még nincs vége.
Pelevin a vámpírmítoszt elég érdekesen csűrte-csavarta, mindazonáltal az alkotás olyannyira hiteles és hatásos, hogy nagyon beleéltem magam – a diskurzus és glamour kapcsolata, ami igazából az Empire V lényege, teljességgel elfogadható filozófiának tűnik számomra. Pelevin szerint az emberi világot ez a két fogalom hatja át, ezek dolgoznak a reklámokon keresztül, ezek által van minden mozgásban az emberek körül. Rama vámpírként, kívülállóként figyeli a világot és mivel fiatal vámpír, nehezen tudja magát függetleníteni a múltjától és vámpírként gondolkozni. A mesterei pedig, akik a vámpírlétbe bevezetik, nem veszik túl komolyan a tanítását (nem szeretném lelőni a poénokat, mindenesetre ennek megvan a maga oka), így pedig az olvasónak is nehéz a dolga a mögöttes jelentések megértésénél, legalábbis eleinte. Aztán minden a helyére kattan és onnantól kezdve nehezen tudjuk magunkat függetleníteni a regény által sugallt életfilozófia hatása alól.
Az első 100-150 oldal emiatt kissé nehézkes, a cselekmény is leül, úgyhogy ha valaki pörgős vámpíros regényre számít, az sajnos rossz helyen kopogtat. A regény vége viszont kárpótolja azokat, akik átrágták magukat rajta és meg is értették a fent említett két fogalom kapcsolatát, úgyhogy egyáltalán nincs rossz szájízem.
Pelevin tárgyalt regénye annyiban tér el az elődeitől, hogy itt az író nem boncolgatja túlságosan a nagy orosz rögvalóság mibenlétét, mikéntjét és hogyanát, sokkal általánosabb kérdéseken mereng, így is kiegészítve a Generation P-ben levő filozofálgatást a reklámokról és az ember elcsábításáról.
A főszereplőn kívüli karakterek egyébként számomra nem voltak élők, Pelevin nem árnyalta a személyiségüket túlságosan, inkább a diskurzus és glamour viszonyának szócsövei ők, semmint „létező” vámpírok. Lehet ezen vitatkozni, hogy mennyire negatív a tény a regény szempontjából, én nem éreztem annak, ugyanis számomra így is elég sűrű volt az alkotás és nem volt arra szükségem, hogy túlárnyalják a szereplőket.
Összességében véve Pelevin most sem hazudtolta meg önmagát, és bár nem ez a legsikerültebb műve, azért a top 5-ben így is benne van. Szívből ajánlom.