A címmel ellentétben nem „jó” és „rossz”, hanem a „jó” és „nem jó” könyveket hasonlítunk most össze: megpróbáljuk meghatározni azt a tér/idő/történetbeli pontot, ahol a könyv félbehagyása és az alsó polc mélyére suvasztása felmerül. Az összehasonlítás erősen szubjektív, és szintén erősen szubjektív szempontok alapján történik meg, hiszen be sem következne talán, ha nem nagyjából egyszerre kezdtem volna a két könyv olvasásába.
Az írás erősen spoileres.
Versenyzőink egyaránt könnyű fantasynek minősíthetőek. Nem részei óriásira dagadt brandnek vagy franchise-nak (még), rövidek, szórakoztatóak − a kiugró dramaturgiai fordulatok hiánya és a kis formátum BKV-n és vécén olvasásra egyaránt alkalmassá teszi őket. A stílust talán Christopher Moore-éhoz hasonlíthatnánk – pillanatnyilag talán csak az ő könyvei jelentenek a magyar viccesscifi-rajongók számára viszonyítási pontot.
A Butcher Birdöt jegyző Richard Kadrey biztosan nem vette figyelembe a magyar fordítás lehetőségét (vagy remélte, hogy Tövisszúró Gébics helyett tán Mészármadárnak fogják fordítani). A sztori népmese-jellegű (azaz klasszikus ide-oda menős kaland): szerénylegény találkozik egy vak királylánnyal, elkíséri mesebeli tájakra, s végül Pokolra száll vele, hogy megmentsék az öreg királyt és a királylány szeme világát, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. A Monstert némiképp hétköznapibbra írta A. Lee Martinez. Itt egy éjszakás árufeltöltő és egy természetfeletti lényekre szakosodott sintér/kártevőirtó áll össze, hogy megmentsék az univerzumot egy, a szomszéd macskás néni bőrébe bújt parazitától.
Szerintem már sejthető, hogy melyiket hozzuk ki győztesnek.
Mellesleg a „hétköznapibb”jelző iróniától csöpög.
A Butcher Bird hemzseg a műfaji kliséktől, meg az alkalmanként tényleg ötletes kis csavaroktól és betétektől, amik – ellentétben a Monsterrel – egy tinédzser vágyálmaira rímelnek. A hős, Spyder Lee (kúl név) tetoválóművész (kúl meló, de volt besurranó és autótolvaj is), több motor tulajdonosa (Motorok! Kúl!) részegen belefut egy démonba, akitől Shrike, a fehér botját szükség esetén halálos pengévé változtató gyönyörű hercegnő menti meg. Spyder hirtelen látni kezdi az egymásba olvadó szférákat, ahol angyalok, démonok és egyéb csodalények járják ugyanazokat az utcákat, amiket mi is. Ennek köszönhetően minden ismerőse gyűlölni kezdi (ne kérdezd, nem tudom miért), és rájön, hogy piercingekre szakosodott munkatársa és legjobb barátja, a leszbikus Lulu (kúl munkatárs/barát) szerveit egy uzsoráscsoport szedi be kamatnak.
Mostanra túl vagyunk az első szerelmes éjszakán (Spyder és Shrike. Ennyi. Annyira nem kúl a regény, hogy Lulut is bevegyék.), így mi sem természetesebb, mint hogy a három hős együtt követi Madame Cinders, a megbízó egyik hű szolgáját, aki az Alcatraz pincejáratain át először Alexandriába vezeti őket, majd onnan különféle kalandokon át idegen világok tájaira, az Emlékek Városába és végül a Pokolba. Itt legyőzik a Shrike papáját kínzó, Shrike szívét összetörő és szemeit elrabló gonosz tábornokot, aki épp a Pokol trónjának meghódítására készül, és ezzel örökre elnyerik Lucifer barátságát is (kúl cimbi) – aki, mint kiderül, a Spydert először molesztáló démon felbújtója és ezzel a teljes eseménysor elindítója volt. Hepiend. És persze Lulu visszakapja a szerveit.
Komoly felüdülés volt ehhez képest a Monster két lúzerének csetlése és botlása. Judyban és Monster Dionysusban (igen, tényleg) a 25-35 éves korosztály könnyedén magára ismer, mert egy-egy rosszabb napon pont ilyen vesztes, sehová sem tartó életnek hiszi a sajátját. Aztán ráébred, hogy tévedett: ennyire nem áll rosszul. Judynak már az oviban is zsákutca lehetett a jele, így megváltásként éri meg a mirelitet pusztító jetik érkezését, és az óriás inuit rozmárkutya sem tudja eltántorítani attól, hogy némi alkoholos filccel és egy notesszel felfegyverkezve (akárcsak a többi mugli, ő sem tud emlékezni mágikus történésekre, ezért kell Mementósat játszania) felfedezőútra induljon. Monster, a számlákkal és egy unott nőstényördög (igen, tényleg) barátnővel küszködő gyepmester ezt persze kevéssé támogatja.
A kibontakozó történetből megtudjuk, hogy Judy valójában egy antitest, amit a Lotus néven futó, univerzumoknál is idősebb lény ellen tenyésztett ki a Lotus fogságában lévő kőtábla, melyből minden született (nemcsak a mi univerzumunk, de az összes elődje is), és melyben minden benne van (még Columbo keresztneve is*) és Monsternek segítenie kell. Kéne. Ha akar. Eközben a csaja egy buldózer bájával hajtja be kelletlen hősünkön a szerződésükben vállalt szexadagot, majd a szakítás mellett dönt – a kialakuló ütközetben aztán leég a közös ház.
A történet természetesen itt is hepienddel zárul; a világ megmenekül, de jóval mágikusabb lesz, így Judy szintén mítikus kártevők irtásával kezdhet foglalkozni (egy születő karrier tanúi vagyunk, akárhogy is nézzük), Monsterre pedig emelkedő számú zsákmány és fejpénz vár, illetve a záróképben felszedi őt egy angyalcsaj. (A szerk. meg van döbbenve: nem jön össze a két ellentétes nemű főhős!)
A Monster mentesebb azoktól az apró „persze”-pillanatoktól, amikor a puszta logika lök ki a hangulatból – ilyen volt például Spyder, amint látszólag egy-két nap alatt tanult meg használni valami egzotikus fegyvert. A Butcher Bird töltve van az ilyen údejó, Boris Vallejót idéző részletekkel, miközben a Monster inkább A nevem Earlre emlékeztet. Martinez láthatóan sokkal kevésbé vette komolyan a feladatot és önmagát; sikerült kívül maradnia a modorosságon, és Kadrey-vel ellentétben tényleg szórakoztató könyvet rakott össze. A Butcher Bird sokkal jobban beleakadt a műfaji korlátokba, és a rendkívül kúl építőkockákból valami csálé, urban fantasyt nyomokban tartalmazó fantasy született, aminek gyakorlatilag minden darabja csereszabatos. Spydert hívhatnánk Aladdinnak, Shrike-ot Leia hercegnőnek, és így tovább, és így tovább. A Monster ellenben… Itt azért küzdened kell, hogy találj párhuzamokat.
Ha a fentiekből az derül ki, hogy a Butcher Bird rossz, akkor talán túllőttem a célon. Tulajdonképpen egészen elfogadható, és mivel ingyen letölthető, nem hagy maga után kesernyés szájízt, mint az Egyszer Olvasható kategória többi tagja. De ennyi az egész: egyszer olvasható, maximum a borítója miatt emlékezetes könyv. A Monster pedig nem nagyságrendekkel jobb nála. Talán csak ötletesebb. És emiatt szórakoztatóbb, újraolvasható és ajánlásra érdemes.
Linkek: A. Lee Martinez: Monster, Richard Kadrey honlapja