A Majesty 2: The Fantasy Kingdom Sim címre keresztelt stratégia, amelyre bár nem tökéletesen passzol ez a stílusmeghatározás, jobb híján ezt használjuk, hiszen alapjaiban azért mégis egy szerepjátékos elemekkel tarkított, fejlődésen alapuló RTS-ről beszélünk, mely képes volt arra, hogy az immáron több, mint egy évtizeddel ezelőtt megjelent elődjéhez hasonlóan magas színvonalon alkosson. Bár akadtak fanatikusok, akiknek éppen az előd miatt okozott csalódást a második rész, mi nagyon megkedveltük, és utólag is csak azt tudjuk mondani, hogy nagyot alkotott a 1C Company. Egy évtized után ugyanis senki se várjon olyan folytatást, amely teljes egészében ott folytatja a históriát – és most nem csak a történetre gondolok – ahol a méltán nagy előd valamikor abbahagyta. Ha valakinek mégis csalódás lett volna az alapjáték, netán csak kevesellte volna az ott megtalálható tartalmat, jó hír, hogy már köreinkben köszönthetjük az első komolyabb kiegészítőt, a Kingmaker-t.
A kiegészítő alig több, mint néhány száz megabyte méretűre hízott, letöltését és telepítését követően pedig a legkomolyabb újdonság egy vadonatúj kampány megléte, amelyben nem kevesebb, mint nyolc vadonatúj küldetést élhetünk át a jól ismert fantáziavilágban. A feladatsorozat a Return of Grum-Gog címet kapta a keresztségben, története szerint pedig egy új főellenség tör be Ardania birodalmába, aki történetesen nem más, mint Lord Blackviper, aki nem az a Fekete Vipera, akit a jól ismert, Rowan Atkinson-féle, tipikus angol humorral operáló filmsorozatból ismerhettünk. Bár humor az akad azért a Kingmaker kiegészítőben is, a csaták mégis brutálisan komolyak lesznek, főleg, mert Blackviper úr végtelenül beleszeretett a goblinokba, akikből természetesen óriási hadsereget kovácsolt magának. Hogy miért? Nyilván azért, hogy átvegye a teljes kontrollt Ardania földje felett. Hogy ki fogja ebben megállítani? Naná, hogy mi, hiszen az első epizódban megjárt “hadak útja” után, ez már gyerekjáték lesz. Vagy mégsem?
Nem bizony, ugyanis az illetékesek fogalmam sincs, hogy hová tették a józan eszüket és az ítélőképességüket akkor, amikor megalkották ezt a bővítményt. Aki már játszott az alapjátékkal, az nagyon jól tudja, hogy a feladatoknak meghatározott nehézségi szintje van, tehát nem mi döntjük el, hogy milyen szinten szeretnénk kamatoztatni tudásunkat. Nos, a helyzet az, hogy a Kingmaker betöltését követően csak és kizárólag magas nehézségi fokozatú küldetéseket fogunk kapni, ami – egyáltalán nem túlzás – még azokat a fanatikusokat is megizzasztja, akik amúgy lazán, vagy csak kisebb nehézségekkel játszották végig az alapjátékot. Nem arról van ugyanis szó, hogy a goblinok sokan vannak – bár ez is igaz -, hanem arról, hogy az illetékesek brutális pályákat készítettek nekünk, olyan követelményekkel és feladatokkal, amelyek szinte teljesíthetetlenek. Nem túlzás talán azt állítani, hogy a legelső pályán már képesek leszünk vért izzadni, márpedig az csak a bevezetés, annál csak nehezebb dolgunk lesz a későbbiekben.
Hogy jobban megértsétek a nehézség drasztikusságát, avagy brutalitását, elárulom nagy vonalakban, hogy mi a feladat az első küldetésben, amelyben alapesetben a védekezésen és a támadáson lesz a legnagyobb hangsúly, akárcsak az alapjáték legtöbb feladatában. A pályát betöltve a szokásos idilli környezet tárul elénk, nyugodt minden, közel és távol sehol egy farkas- vagy medvetanya, pénzünk akad, és rögtön meg is kapjuk feladatba, hogy építsük ki a védelmet. Azonban hamar rájövünk, hogy nincs tökéletes védelem, alig pár percen kiderül, hogy mégis tele van a környék ellenfelekkel, és bár akad egy szövetséges a térképen, örülni fogunk ha majd a saját állásainkat tartani tudjuk, nemhogy felkeressük a segítő jobbot, amelyhez az út egyébiránt csak több ellenfélen keresztül vezet. (Vagy 30 farkas őrzi bajtársunk épületét.) Ha mindez nem volna elég, hamarosan feltűnnek a goblinok, amelyek brutális ellenfelek, nem mellesleg csordában támadnak, előbb csak néhányan, később már tizessével, majd egyre gyakrabban rontanak ránk, és nincs az a védőbástya, amelyik megállítaná őket.
Pénzünk közben rohamosan csökken, hiába romboljuk le az ellenséges fészkeket a közelben, a szörnyek valahonnan mégis csak áramlanak felénk, mindemellett pedig néha még egy-egy farkasember is betéved a településünkre, hogy ha nem lenne elég nagy a baj, ő még tetézze azt. Nos, egy ilyen helyzetben, valóban stratéga legyen a talpán, aki ki tud dolgozni úgy egy sikeres védelmet, hogy pénze fogytán, tartalékai nincsenek, a szövetséges elérhetetlen, az ellenfél támadása pedig folyamatos. A legjobb azonban mégis az, hogy a következő pályákon ennél durvább feladatok is várnak ránk, férfiasan bevallom, hogy a negyedik fejezetet már én sem tudtam megcsinálni, hiába áll mögöttem kis híján két évtizedes játékos múlt, töredelmesen bevallom, a Majesty 2: Kingmaker kifogott rajtam. Ez pozitívum, mert újra a régi programok hangulatát hozta vissza számomra, azonban negatívum, mert az embernek manapság már nincs ideje napokig, esetleg hetekig egyetlen játékkal küzdeni, bármennyire is szeretné.
Hogy mire volt jó egyébiránt ez a drasztikus nehézség, az kiváló kérdés, véleményem szerint így próbáltak szavatosságot biztosítani a nyolc küldetés számára, amely alapból sem sokkal kevesebb, mint az alapjáték feladatsorozata, tehát bőven elegendő lett volt az ott megfigyelhető nehézség is. Ezzel a fejlesztők ugyanis csak azt érték el, hogy a legtöbb fanatikus számára egy örök szürke folt, egy befejezetlen videojáték marad a Kingmaker. Ami azonban ennél is borzasztóbb, hogy a nyolc küldetésből kijátszott négy feladat alatt semmiféle újdonsággal nem találkoztam az expanzióban. A hivatalos közleményt és a játék “kézikönyvét” bóklászva meg kellett állapítanom, hogy a hiba sajnos nem bennem van, a fejlesztők voltak lusták, és az újabb történet mellet – amely egyébként szintén nem a program erőssége – semmiféle friss tartalmat nem adtak az alapokhoz, hacsak azt a néhány friss szörnyeteget nem vesszük ide, illetve a goblinok megjelenését, ami ugyebár szerves része kellett legyen a történetnek.
Márpedig bőven elbírt volna még a játék néhány újdonságot, újabb kasztokat, néhány újabb épületet, főleg a nehézség miatt én nagyon örültem volna annak is, ha valamiféle hatékony védőbástyát is kapunk, amely ráadásul nem drágul folyamatosan, hanem fix árral rendelkezik. Lehetett volna még bővíteni is a lehetőségeinket, illetőleg itt volt a nagy alkalom arra, hogy kiegyenlítsék az alapjáték hibáit, egyenlőtlenségeit, így a kasztok közötti differenciált. Hogy ne csak szidjam ezt a bővítményt, egyértelműen jó pontként kell megemlítenem a pályaszerkesztő integrálását, ami azért valljuk be, nagy hiányossága volt az alapjátéknak, és most láss csodát, az orosz fenegyerekek, ha mást nem is, legalább ezt beépítették nekünk, így már akár mi is képesek leszünk saját küldetéseket készíteni magunknak, ráadásul lényegesen különbeket és nem mellesleg könnyebbeket, mint amik a Kingmaker-ben helyet kaptak. Egyértelműen ez a bővítmény legjobb újdonsága, hiszen nehézsége miatt a kampány, hogy is mondjam finoman, nem túl boldogsághormon-serkentő.
Küllemben és hanghatásokban természetesen semmiféle újdonság nem figyelhető meg a Kingmaker telepítését követően, ergo ugyanaz a látvány, ugyanazok a szinkronok és zenék fogadnak minket, mint az alapjáték betöltését követően, ami érthető is, hiszen azt használja fel alapként a játék, még külön ikonja sincs az expanziónak, így az alap indításával kérdezi meg a drága, hogy melyik kampányban is szeretnénk szöszmötölni egy kicsit. Összességében azt kell mondanom, hogy a 1C próbálkozott, azonban mégis egy óriási helyzetet hagyott ki a Kingmaker-rel, hiszen megtehették volna, hogy a kampány mellett pótolják a Majesty 2 alapvető hiányosságait. Mivel ez nem történt meg, és mert tulajdonképpen a kiegészítő kis híján játszhatatlan nehézségű, az én szívem is kiszőrösödött. Remélem, hogy a soron következő expanziók – amelyeket az elkövetkezendő hetekben szintén tesztelni fogunk – megenyhítik a jégszívemet.