Igazi felüdülés volt megnézni A titánok harcát a Villámtolvaj, Perzsia Hercege és A varázstanonc után. Élvezhető darab, mégse lett világmegváltó. Pár utalást kapunk a ’81-es filmre: Zeusz vakítóan csillogó páncélja, fontos tárgyak glóriaszerű fényezése és pár stop motion-ra emlékeztető cgi jelenet, ami az eredeti mű előtti tisztelgést hivatott jelezni a nézők felé. Már rég láttam a klasszikus fantasy-t, ha nevezhetjük annak, inkább látványos kalandfilm az ide illő meghatározás. Mégse érzem azt az arcunkba tolakodó banális kliséhalmazt, mint a fenn említetteknél. Egy 300-hoz egyáltalán nem hasonlítható és a Perszeuszt játszó Sam Worthington kisugárzása se érhet fel Gerard Butler Leonidas játékához. A többi színész is hozza az ilyen filmeknél megszokott papírformát, mégse nézzük abban a 100 percben az óránkat. Miután a főcímhez értünk nem érzünk utána semmi elsöprőt.
Sajnos hiába széles a tavalyi mozis paletta, ha semmi kiemelkedőt nem kapunk a műfajtól, miközben a nézők már rég kinőtték ezt a gyerekcipőt. A zenével pedig nem volt sok gondom, talán kicsit lehetett volna zúzósabb, mint az előzetesben, de ez és a fölróható hibákról nem a film tehet, hanem a hollywoodi teljesítmény és az igényesebbek követelmei összeegyeztethetetlensége. Máskülönben, aki látta a sokkal eredetibb Faun labirintusát, onnan ismerősek lehetnek a filmben szereplő szörnyek kinézette, mert ez így eléggé szembetűnő koppintásnak tűnik. A stáblistát végigpásztázva persze nem találnánk ott Guillermo Del Toro nevét sehol, így biztosak lehetünk, nem ő követte el ezt a kihágást. Mégis a film egyik nagy erénye a szépen kidolgozott lények, melyek látványos harcba hullanak el, de a történet nem képes kinőni magát, így maradnak a karakterek is a történés részei, akik azért mutatna némi makacsságot, főleg a mindenkit megmentő főhős, mégse fogunk róla égbe törő mítoszokat zengeni.
