Terminátor: Hamvaiból a főnix

Visszagondolva élete utolsó napja maga volt a földi pokol.

Nem csak a Baja-sivatag hősége miatt. Az valóban hihetetlenül erős volt, reszketett a por a kiégett bozót fölött, és ő tudta, hogy néhány tengerészgyalogos társa igencsak szenved tőle. Justo Orozco amerikai tengerészgyalogos őrmester azonban Los Angeles keleti felében nőtt fel, nem zavarta a kánikula.

És nem is csak a feladat miatt. A tizenegyedik tengerészgyalogos felderítő egység büszke volt arra, hogy a bolygón bárhol képes harcolni, és semmi kivetnivaló nem akadt abban, hogy Orozco szakasza itt végezzen kábítószer-elhárítási gyakorlatokat a mexikói hadsereg megfelelő egységeivel együtt. Nem számított az sem, hogy a gyakorlat alapjául szolgáló elmélet kamu volt. Sem az, hogy a mexikóiak alighanem saját képességeik megkérdőjelezését látták a dologban. A helyzet logikája és politikai vonatkozásai hidegen hagyták Orozcót, és nem órára fizették.

Nem, ezt a küldetést az tette pokollá, hogy minden egyes mexikói “gringónak” nevezte az összes amerikait.

Köztük Orozcót.

Halálra bosszantotta, és valószínűleg ezért nem hagytak fel a heccelésével. Valóban amerikai volt, de tősgyökeres hispán is, és átkozottul büszke mindkettőre. Sosem értette, egyesek számára miért kizárólagos ez a két identitás. Korábban sosem tűrte el ezt az ostobaságot, és most is bosszantotta, hogy le kell nyelnie.

Parancsa szerint együttműködőnek kellett lennie. Ráadásul profinak tartotta magát, és átkozott legyen, ha hagyja, hogy néhány sértődött helybeli kihozza a sodrából.

Esteledett, és a szakasza épp egy bekerítő hadgyakorlatot fejezett be, amikor Orozco a szeme sarkából villanást látott.

Első gondolata az volt, hogy a mexikóiak egy repülőt csempésztek a hadgyakorlatba, hogy felrázzák kicsit a dolgokat, és annak az ablakáról visszacsillanó fényt látta. Arrafelé fordult, és kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a szakaszát.

A szavak a torkára fagytak. Északon, az elmosódott messzeségben, ahol a villanást látta, apró, vörös szegélyű felhő jelent meg.

Ahogy figyelte, teteje gombaként terült szét.

Megpróbálta felfogni a látványt, amikor újabb villanást látott, ezúttal fényesebbet. Még mindig a gombafelhőre bámult, amikor egy második tüzes oszlop csapott az égre az elsőtől keletre.

– Istenem – suttogta valaki mellette. – Az nem…? Uramisten!

– San Diego – mondta Orozco, és hangjának természetellenes nyugalma éppolyan rémítő volt, mint maguk a gombafelhők. – San Diego.

– Talán Mexicali is – mormolta valaki.

– Vagy Twentynine Palms – mondta Orozco, maga is elámulva azon, mennyire elkülönülnek egymástól értelme és érzelmei. – Ki a fene akarná lebombázni Mexicalit?

– Én csak azt gondoltam…

– Oh, Dios mio!

Orozco elszakította pillantását a halál ikeroszlopairól. Az egyik mexikói átnézett Orozco válla fölött, szeme rémülten tágra nyílt, arca éppolyan sápadt volt, mint a megvetett gringóké. Orozco mintegy rémálomban fordult arra.

Délkeletre újabb apró gomba jelent meg és kapaszkodott az ég felé.

– Mi a fene? – lihegte valaki. – Ez nem lehetséges…

– Hermosillo – mondta az egyik mexikói reszkető hangon. Szemében könnyek csillogtak, és Orozcónak eszébe jutott, hogy említette, hogy a családja Hermosillóból származik.

Orozco a harmadik gombafelhőre meredt, agya beleszédült az eszelős látványba. San Diego, igen. Twentynine Palms, talán. Na de Hermosillo? Annak a városnak emlékei szerint fikarcnyi katonai vagy politikai jelentősége nem volt. Miért pazarolna rá bárki is egy atombombát?

Hacsak nem tökélte el valaki, hogy mindent elpusztít.

Lassan megfordult és végignézett a szakaszán, akiknek arcán a rettegés, a harag és a hitetlenség különböző fokozatai váltakoztak. Ők is rájöttek már. Vagy hamarosan megteszik.

Az életük véget ért. Mindenki életével együtt.

Orozco mély lélegzetet vett.

– Azt hiszem – mondta -, biztonsággal kijelenthetjük, hogy a gyakorlatnak vége.

– Mihez kezdünk most? – kérdezte valaki.

Orozco ismét körülnézett a szakaszon… és ezúttal észrevett valamit, ami korábban elkerülte figyelmét. Valamennyi tengerészgyalogos őt nézte. Még Raeder hadnagy is, akinek arcán ugyanaz a fagyott kifejezés ült, mint a többiekén. Mind Orozcóra figyeltek.

Várták, hogy az őrmester megmondja nekik, mit tegyenek.

Újabb lélegzetet vett. Ilyen sóhaj lesz az utolsó is, gondolta. Eltűnődött azon, vajon tudni fogja-e, melyik lesz az.

– Rendben leszünk – mondta. – Túléljük, mert tengerészgyalogosok vagyunk, és ez a dolgunk. Először is visszamegyünk a táborba és megnézzük, miből indulhatunk ki.

Egy ideig senki nem mozdult, aztán a hadnagy feleszmélt.

– Hallottátok az őrmestert! – kiáltotta. – Kapjátok össze a felszerelést, és irány a tábor!

Lassan felbomlottak az összetömörült csoportok, ahogy az emberek elindultak. Orozco egy utolsó pillantást vetett északra, és látta, hogy a gombafelhők is kezdenek eloszlani.

Ahogy segített a többieknek összepakolni, rájött, hogy tévedett. Ez a nap nem a földi pokol volt, hanem maga a mennyország.

A földön a pokol még csak most vette kezdetét.