Feltekintett az égre és szemével a lombok felett elúszó építményt figyelte. A kecses bárka szinte hangtalanul suhant a veszélyes vadon felett. Daychín tartományának veszélyes dzsungeleiben nevelték ki a birodalom számára azokat az eleven fenevadakat, amiket aztán a soron következő Zászlóháborúban ellenségeikre szabadíthatnak. Egyszerre volt népes és kihalt régió, a toroni birodalom legjobban és leggyengébben őrzött határvidéke. Ideális volt arra amiért a férfi ide érkezett.
Megpillantotta az egyik ablakból kihajított hágcsót és testtömegének lecsökkentésével egyre magasabbra szökellt a fák ágai között, hogy elérje azt. Éjszakai rejtekükből a vadon bestiái méregették minden mozdulatát, más esetben az idegent már régen széttépték és emészthették volna, de a tudatuk mélyéről érkező parancs hatására nem bántották. Így csak érdeklődéssel figyelték találkozását a léghajóval, aminek oldalára vászonfestő mesterek egy hosszan tekergőző kobra mását álmodták.
Egy ügyes iramodással elkapta a neki dobott kötelet és mintha a súlyát jelnek vette volna a repülő erőd emelkedni kezdett. Minden ügyességét össze kellett szednie, hogy felmásszon, fél kezével a fejére kellett szorítani fekete kalapját, fehér köpenyét vadul cibálta a szél. Elégedetlenül fújt és határozott rántásokkal tornászta fel magát a nyitott kabin ablakba. Se nem látott, se nem halott mikor a padlóra zuhant. Érezte ahogyan izmait szokatlan, régen érzett láz hatja át. A szél süvöltését és fülének csengését csak lassan váltotta fel a hajó belsejéből áradó diszharmonikus zenebona.
Egy régen tanult diszciplínával tisztította meg érzékeit és így már volt ereje környezetét is felmérni. Egy használaton kívüli alvóhelységben térdelt, mögötte két bukán rabszolga a kötél maradékát húzta be és rögzítette az ablakot. Előtte egy vékony nő állt, hiányos öltözéke, sápadt bőre és üveges tekintete valamiféle ajzószer aktív hatásáról árulkodott. Mikor valami módon érzékelte, hogy vendégük már összeszedte magát bágyadtan intett neki és sarkon fordulva a hajó gyomra felé indult. Az idegen felegyenesedett, megigazította ruházatát és követni kezdte.
A folyosó amire jutott több hasonló helységet kötött össze, a kereszteződéseknél nagyobb, különböző rendeltetésű helységekkel. Kaotikusnak tűnt, ahogy az egyik forduló utáni festőállványokat és félkész szobrokat egy kisebb alkimista labor váltotta fel. Egyes folyosókon a gázlámpák sem égtek, máshol csak egy-egy smaragd lidércfény derengett az ajtók között strázsa gyanánt. Az idegen hálás volt, hogy a nő csak a kivilágított részeken kíséri őt végig, nem voltak illúziói azzal kapcsolatban mikre lelne a Kobra léghajó mélyén véletlenszerűen benyitva egy-egy ajtón.
Útjuk végén egy nagyobb, központi terembe érkeztek. Nagyobb báltermek méretével vetekedett ez a rész, középen egy színpad és körülötte ülő- és fekvőalkalmatosságok helyezkedtek el. A kaotikus zene itt már kivehetőbb volt, fel lehetett ismerni egy ordani ballada elnyújtott, eltorzított taktusait benne. A színpadon ugyanis egy teljes zenekar játszott, a vékony nőhöz hasonló állapotban, fizikailag a végsőkig hajszolva, el-elvétve a hangokat. A terem állapotából arra lehet következtetni, hogy itt valami nagy esemény, nagyobb ünnepség zajlott néhány napja … és hogy egyesek számára még mindig tart.
Az egyik karosszék támlája mögül egy gyűrűkkel ékesített kéz legyintett az érkezők felé. A lány a szék mellé rogyott és fejét az abban ülő férfi ölébe hajtotta. Az idegen a székkel szembeni egyik zsámolyon helyezkedett viszonylagos kényelembe. A székben ülő férfi nem tűnt öregnek, az aurája azonban igen. Szeméből egy látható koránál legalább háromszor vénebb lélek tekintett az előtte ülő fiatal emberre. Halovány borosta futott körbe az arcán és kócos hajába túrt, mintha csak pillanatnyi zavarát vagy fáradtságát leplezné. Előrehajolt ültében és az előtte ágaskodó vízi pipa újratöltésén kezdett fáradozni. Mohaszín köpönyege nedvesen tapadt az izzadt testére, aminek tökéletessége mágikus praktikák alkalmazását sejtette.
– Nem ilyennek képzeltelek, Ront’e Rone grófja. – dünnyögte maga elé, de ugyanakkor az idegennek is címezve szavait – Olyasvalakinek, aki félszáz ügynökömmel végzett már valamivel veszedelmesebbnek kellene tűnnie. Persze csak szerintem. Bár igaz, az is meglep, hogy egyáltalán elfogadtad a meghívásomat. – elgondolkodott egy pillanatra és a dohányfogó is megállt a kezében – Igen, mert én hívtalak ide.
– Magam sem hittem volna, hogy egyszer ezen a helyen fogok veled találkozni, Zöld Láng. – elégedetten nyugtázta a másik pillanatnyi döbbenetét – Hiszen még a legtöbb híved és szolgád sincs tisztában vele milyen urat és milyen néven is szolgál pontosan. Évekbe telt mire rájöttünk, hogy te és Fekete Fátyol felváltva, egymás bőrébe bújva igazgatjátok a Család ügyeit.
– Látod ilyen az életünk – tért napirendre hamar Zöld Láng a másik jól értesültsége felett – nem lehet elég embert megölni, hogy egy titok igazán titok maradhasson. Kérsz valamit enni vagy inni előtte? Istenkísértés üres gyomorral útnak indulni oda. Nem venném a lelkemre ha megviselne az átkelés.
– Köszönöm, de hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. Egy ideje nálunk is gyakrabban alkalmazzák. Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy éppen ehhez ne legyen gyomrunk a hozzátok hasonlóakkal vívott háborúban.
Az északi titkosszolgálatok az elmúlt háborúk után kényszerhelyzetbe kerültek, hogy titkaikat és parancsaikat milyen módon osszák meg ügynökeikkel. A kezdetben alkalmazott telepatikus üzenetváltást a siopa tudás híveinek elterjedése tette életszerűtlenné mindkét oldal számára, a kyr kristálymágia ugyan bírt annyi egyediséggel, hogy évtizedekig nem tudták egymás titkait megfejteni, de végül a drágakőmágia visszatérésével és megerősödésével ez is járhatatlan útnak bizonyult. Legott a Szövetség oldalára állt Kóborlók ajánlkoztak, hogy egyedi antiss-tudományukkal egy jó alternatívát teremtenek, de Morgena visszatérése végül ezt a csatornát is ellehetetlenítette. A nagyhatalmak érdeklődése ekkor fordult az alvilági testvériségek tudása felé, északon pedig a legbefolyásosabb ilyen szervezet a Család. Toronon kívül azonban mindenki Kobraként ismerte őket, így nehéz volt fogást találni a szervezeti láncolatukon. Láthatóan nemhogy az emberéletet nem tisztelték, de a sajátjukat sem, hogyha a szervezet érdeke úgy kívánta.
A Család módszerei pedig különböző korokból és vidékekről származtak. Egyes tudományukat délről menekítették át, örök ellenségeik, a Szürkecsuklyások elleni harcok során. Ilyen volt ez, a déli nomád pusztákról származó szer receptje is, amit a sámánok a Démonikus Ó-birodalomig vezetnek vissza. Akárhogy is volt: egy olyan lehetőséget teremtett két lélek számára, amilyet semmilyen módon nem lehetett kihallgatni, befolyásolni és manipulálni. Újszerű eljárás lévén ez legalább még évtizedekig így lesz, de ezzel együtt az alkalmazása is még mellékhatásokkal, nem várt visszacsatolásokkal járt. Hiszen a lelket kiszakítva a testből egy istenek nélküli síkra repíti, ami mindenhol jelen van és sehol sem. A nomádok nyelvén ez az állapot a HaKrasha, ismertebb nevén: Szellemvilág.
A pipa két szára szinte egyszerre koppant a földre ahogy a gróf és a házigazda feje is a mellkasukra borult. Az orrukból szálló füstpamacsok minta fénylő jeleket, kockákat mostak volna ki a puszta légből. Helyenként egy másik sík tolakodott ki a két férfi körüli részeken. Egy közelebb álló zenész túlhúzta a vonót és az elpattanó húrok vért fakasztottak sápadt arcából. Üveges szemekkel dőlt ki az átkozott bárdok sorából, de senki sem törődött most ezzel. A zene magasba szállt, a léghajó ablakait mágikus vihar előszele ostromolta. A gróf lélegzete megiramodott és verejték ütközött ki a homlokán. Nyakában lüktetve kezdett fényleni Arel szent szimbóluma, minta erőlködve próbálna fogást találni gazdáján, aki magára hagyta haldokló porhüvelyét.
Egy másik valóságban a hajó védművei nem tartottak ki. Egy másik világban a vihar nyomában járó fenevadak betörték a hajó ablakait és tollas-szőrös szárnyaik körbelengték a folyosókat. A ketrecekbe zárt embervadak vonyítottak, a mentálisan kondicionált vak orgyilkosok felkapták a fejüket de egyetlen érzékszervüket, az orrukat eltakarták betegsápadt karjukkal. Ízelt lábak karistoltak mély árkokat a zuhanó léghajó falaiba, ahogy minden lény a központi terem felé igyekezett. A gróf felkapta a fejét ahogy az első, madárcsontvázra emlékeztető lények berepültek. A Zöld Lángot mulattatta a másik riadalma és kedélyesen megszólalt, miközben szájából kígyónyelv tekeredett kifelé:
– Én mondtam, hogy üres gyomorra ez meg fog téged nyomni. Ez meg fog viselni.
– Még bírom, csak ezek a lények … korábban sohasem láttam őket.
– A helyszín is fontos, persze sokan állítanak mást. Próbálnák meg ezt egy vágóhídon … de most nincs erre idő. Ezek a lények is azt jelzik, hogy végesek a lehetőségeink.
– Miért hívtál hát ide Zöld Láng? Mi dolga van a Kobrák titkos vezetőjének az Északi Titkosszolgálat vezetőjével?
– Ne felejtsük ki, hogy a Kóborlók egyik alapítója is vagy Alucardo Ront’e Rone gróf. Ez sem egy utolsó dolog manapság … hogy valaki tett is valamit ezért a korhadásra váró világért. – lehunyta a szemeit és mélyet lélegzett, mikor kinyitotta sárgás kígyószemek tekintettek a grófra.
– Mit számít mindez? Tudom ki vagyok és tudom, hogy kinek tartozom szolgálattal.
– A szolgálat alól is kell hogy legyenek kivételek, kell, hogy az ember önálló döntéseket hozzon.
– Mire gondolsz pontosan? – tekintet-e elvándorolt a másik hüllőszerűvé változó testéről és a terembe beáramló különös lényeket méregette. Volt amelyik mérete alapján nem is fért volna át a folyosókon. „A falakon át úsznak be!” – döbbent rá hirtelen támadt érdeklődéssel.
– Mindannyiunk számára vannak érzékeny pontok, téged is egy hamis ígérettel tudtalak rávenni, hogy ide gyere. Azonban, mostanra pontosan tudod, hogy nincsen információm a fiad hollétéről.
– Ezt akkor is éreztem mikor meghívásod elért. Azonban a fiam létezéséről is kevesen tudnak.
– Milyen eredeti … egy Arel pap, aki elszórt magjai hollétén őrlődik.
– Ne pazarold az időm! Nem ezért tettem meg ekkora utat … – dühösen a zsámolyba akart ütni, de érezte, hogy ökle sokkal erőtlenebb, sokkal puhább, mint volt. Nem mert ránézni sem még.
– Mi itt jó barátok vagyunk Alucardo, a legjobbak amiket ez a zakkant világ csak ismerhet. Nincsenek egymás előtt titkaink. Milyen értéktelen csecsebecsék azok. Csak vér, vér és vér … de a barátság … a tettek és az érzelmek időt állóbbak. Lásd!
A gróf elfelhősödő tekintete előtt egy ragyogó képsor jelent meg, mozgó élettel teli képek: magasból és mélyből … emberekről, szörnyekről és szerelmesekről. Hősökről, sárkányokról, démonokról. Elátkozott és elárult emberekről, nagyhatalmú varázstárgyakról, ősi gonoszról és ártatlanságról és a villódzó képek, tájak, jelenetek között hirtelen a gróf felismert valamit, egészen pontosan valakit: a Zöld Láng állt egy magas domb lepusztult ormán, de ez nem is ő. Arca vékonyabb, teste satnyább és a lelke is fiatalabb. Látja a szemeit, látja a lelkét, látja, hogy olyasmire készül ami meghaladja az erejét és sikere mégis generációk, nemzetek sorsát változtatja meg. A domb körül elevennek tetszenek a fák és a sötétség. Fogakat és uszonyokat növeszt a rettenet, mikor a fiatal fiú elsikoltott varázsszavára a domb felett megszakad a valóság és tűzeső ömlik át, lávató fakad az égből, mintha csak egy vulkán mélyéra nyitott volna kaput.
A jelenést egy ember nagyságú kígyófej szakítja szét és űzi el, mint valami füstöt. A gróf először fel sem ismerné, de a szemekben ragyogó emberi intelligencia elárulja a másikat. „Lásszd!” – érkezik a Láng hangja valahonnan nagyon messziről. Alucardo felpattant és lerázni igyekezett magáról a másik köré fonódott testét. Azonban ezek nem az ő lábai amiken áll és a lobbanás ahogy kinyújtja a karját idegenül hat. Sólyom szárnyak tárulnak ki a teremben, büszke madár rikoltása kél a gróf ellenkezése helyett. „Mindig isz tudtad, hogy benned van esz!” Menekülni akar, elhagyni ezt az őrült hajót, ezt a hamis síkot, ezt a repülő kígyófészket. A folyosóra zuhan és erősen kapar a lábaival, de alatta megolvad az interziás fa, a falakból pedig polipszerű lények csápjai sejlenek át.
Nekem fontosz ez a hely. Fontosz a szok lélek aki benépeszíti. Bár nem az én népem és lehet keveszet is tudnak rólam. Jobb is, hogy nem ismerik világuk teremtészének igazi történetét. Mert én is voltam fiatal és bohó, én is szerettem élni.
A párhuzamos folyosón olykor látja amint a kígyó gyorsan siklik, olykor belemar az előtte lévők hátába vagy karjába, olykor látja ahogy egyben elnyeli őket.
Azt akarom, hogy te ész a tieid hagyják békén. Ne menjenek oda, akármi történjék is. A Szövetszég maradjon ki a vámpírhajszából.
Egy átjárón már szembe siklott vele a kígyó, megpróbálta szárnyai verdesésével kitéríteni magát előle, de nem volt rá szükség mert a kígyó ügyesen átbújt a lábai között. Arra azonban már hasznos volt, hogy az őt követő rovarfelhőn egy lendülettel át tudott repülni. A hallottakra gondolt. Mathias Cronquist tetteire észak és az embernép ellen. A veszedelmes vámpír nyugat felé tart, Ediomad tárnáin keresztül a Nyugati Városállamok a célja. Már értesítették, hogy kellenek megfigyelők arra a részre, de nem tulajdonított ekkora jelentőséget neki. Vagy csak Zöld Láng tulajdonít ennek ekkora jelentőséget? Ennyire személyes volna az ami őt a Városállamok elátkozott népéhez köti? Egy kérdés azonban megválaszolatlan maradt. Rikoltott, hangja pedig beérte a lassan megdőlő fedélzet teljes hosszát és területét: – Mit kínálsz cserébe, hogy szemet hunyjunk?
Emlékszem, hogy az árulás milyen mély sebeket képes hagyni az emberekben. Emlékszem, hogy a legutóbbi háborúban mekkora veszteséget okozott egyetlen északi varázsló hűtlensége.
Alucardo pontosan tudta mire gondol a másik: Wolkum Naizard, a Szem néven ismert dorani diplomata árulása majdnem annyi halott lelket okozott a Szövetség számára mint az utolsó nagy csata toroni rohamai. Nem sokon múlott, hogy a Szem az egész háborút a toroniak kezére játssza. Hogyha a Zöld Láng arra gondolt amire …
Tudom ki az áruló, pontosabban ki lesz majd az, amikor eljön az idő.
A kobra olvasott a gondolataiban. Érezte, hogy minden gondolata ezzel kapcsolatban a másik tudatába áramlik. Mikor az megnyitotta az elméjét, hogy átadja az emlékfolyamot nem apadt el a patak közöttük. Erősen a válaszra gondolt, pontosabban az ezzel kapcsolatos érzéseire. Nem tudta hol van a kígyó, de érezte, hogy visszatért a központi terembe.
Én, Alucardo Ront’e Rone grófja fogadom, hogyha a Kobra Zöld Láng segítségével elfogjuk a sorainkba férkőzött ügynököt, akkor nem teszünk katonai és hatalmi lépéseket a Nyugati Városállamok ellen sem most, sem a jövőben.
Tollai egyre foszlani kezdtek róla amint egy létrán mászott már repülés helyett. Remélte a másik érti a szándékát. Üreges csontjaiig érezte, hogyha a szer hatása tovább tart menthetetlenül el fog veszni a Szellemvilágban.
Lassan elért egy magasabb részt, érezte, hogy testének tollazatát fodrozza a szél, izzadt és szédült. Feltérdelt és széttárta karjait, utolsó rikoltással adva meg magát a Daychín vidéke felett örökkön tomboló szellemvilág bűverejének és elvesztette az eszméletét. Még bódulatában is érezte a kínzó szomjúságot, amihez most már a szíve dobogásán áthallatszó egyre erősödő lüktetés is párosult. Elméjében indák kezdtek vad táncba, vonalakat alkottak és forogtak. Lelki szemeivel egyre erősödő megkönnyebbülést érzett, ahogyan a kusza jelekből lassan a jól ismert szimbólum, Arel sólyomszíve alakult ki.
– Te aztán nagyon értesz a jó hangulathoz – a létra felől érkező hangok már az eleven és emberi Zöld Láng torkából érkeztek. Kinyitotta a szemét és a fölé hajló megtépázott szoborszépségű férfi mosolyos arcát ismerte fel. A léghajó egy kilátó teraszán feküdt. Izzadt köpönyegét így is kirángatta alóla a vad szél, ahogy a másik zöld ruháját is lobogtatta. Minden kobra fejét és mindenkori urát inkább szórakoztatta ez a helyzet. Kaján mosollyal nyújtotta át a feltápászkodó Arel papnak az elhagyott fekete kalapját. – Tessék, valami azt súgja ez fontos neked.
– Értékes hadizsákmány – merengett el a karimát simogatva a másik – trófea ha úgy tetszik.
– Úgy még meg is értem – az enoszukei selyembe öltözött félmeztelen férfi a korlátnak támaszkodott és a látóhatárt figyelte, ahol már látszottak a horizont első fényei – Ideje indulnia gróf úr!
– Így van. Nem tudom, hogy köszönetet kellene mondanom vagy átkokat szórnom ezért az éjszakáért.
– Egy jó pap mindkettőre képes egy szóval is – tekintete a léghajó magasabb szintjei felé vezető lépcsőkre tévedt, ahonnan léptek hallatszottak – Ne feledje el amit ígért.
– Nem fogom – nézett szigorúan maga elé Alucardo és a következő varázslata összpontosításába fogott. Felállt a korlátra és széttárta a karjait. A varázslat zárószavait maga elé suttogta – A’frad.
A hajnal előtti szél belekapott a friss tollakba és kiragadta a kobradíszes léghajó teraszáról. Az átalakulás már félig vitorlázva történt meg. Két kar, majd egy szárnycsapás után már egy sólyom repült látszólag védtelenül a veszedelme Daychín rengetege felett. Azonban a teraszon álló férfi érezte és tudta is, hogy a Háború és Természet istennőjének áldása kíséri a madár röptét és épségben fogja elérni a Szövetség határát. Elmosolyodott, mikor a léptek elhaltak mögötte és átölelte két vékony kar.
– Azt mondtad, hogy nem fog sokáig tartani – a sötét lepleket viselő nő hangja egyszerre vágott és volt méz ízű. Ahogy ölelése is egyszerre volt gesztus és fenyegetés az ujjain viselt mérgezett gyűrűk miatt.
– Az északiakkal mindig sok a baj, de most már minden rendben lesz – még egy utolsó pillantást vetett a távolban eltűnt sólyom után majd végleg elfordult a látványtól – jól aludtál, Fekete Fátyol?
– Tudod, hogy nélküled nem tudok igazán – a nő kedvesen hozzábújt ahogy a lépcsők felé tartottak és ezen az sem rontott sokat, hogy a fekete csipke fátyol kézelő varrásai közül egy nemrég visszatűzött fojtóhurok egyik vége lógott ki.
– Tudom – vette le tekintetét a lány kebleiről a férfi és minden erejével azon volt, hogy ne essen el a lépcsőkön. Az éjszakai átkelés őt is éppúgy meggyengítette mint vendégét, de nem akarta, hogy ez előtte is nyilvánvaló legyen – Kérlek értesítsd a kapitányt, hogy vigye a hajót a felhők fölé. Jólesik napfelkeltekor szeretkezni veled a magasban.
Miközben a léghajó emelkedni kezdett a lány szorosabban a férfi köré fonta karjait. Ebben a pillanatban nem tűntek a kontinens legkegyetlenebb alvilági vezéreinek, gyilkosoknak, gátlástalan hatalomhajhászainak és ezt nemsokára ők is megérezték, hogy ez a reggel, ez a hajnal valamiért más. A felhők falain áttörve olyan volt, mintha ezen a lebegő lélekvesztőn egy új életet kezdtek volna. Életük nehezékeit, múltjukat a földön hagyták és szer hatása nélkül is, lelkeik egyesültek a hajó üvegtetejű lakosztályában.