Steven EriksonErikson könyveinek színvonalában rengeteg kivetnivalót lehet találni: a szereplői kétdimenziósak, sok a deus ex machina, a párbeszédek döcögősek és/vagy mesterkéltek. Az első öt kötetben nem csak térben, időben is ugrál a cselekmény, méghozzá akár egy köteten belül is, és ezt aztán hiába váltja fel a hatodik résztől (Bonehunters [Csontvadászok]) az időben egyenes vonalú történetmondás, az olvasók egy része addigra már rég letette a követhetetlen és nevetségesen szerkesztetlen, éppen ezért szószátyár és erősen hullámzó színvonalú könyveket. (Ráadásul a nyolcadik rész [Toll the Hounds] térben megint máshol játszódik, mint az addigiak, végképp megzavarva azokat, akik nem olvasták még a bukottak regéit, csak olvastak róluk.) Ennek ellenére mégis azt állítom, Eriksonnak sikerült olyan sorozatot írnia, ami köteteinek fizikai kiterjedése mellett más okból is nehezen megkerülhetőnek mondható.
Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →