Április 26-án érkezik Boruzs Gergely Gábor első regényének, az Ifini éjszakáknak a második kötete. Ha minden igaz, ez egyben a befejezését is jelenti a történetnek. Tikos Péter blogján megtekinthető a fenti borítókép nagy felbontású, feliratok nélküli változata, valamint a Kull király borítója is.
Abaszisz
A Kobrák ifini vezetői halottak. Bukásuk véres árnyháborút robbantott ki a nagykirályok székvárosában, és véget vetett a Család hagyományos egységének.
Ranrag Hiere Dal Raszisz Otlokir halálos ágyán fekszik, hatalmát a Koronatanács gyakorolja. Rokonai mind a főhatalomra áhítoznak, és készek szövetségre lépnek bárkivel, aki hozzásegítheti őket.
Cyryr Wrases, a nagykirály egykori vizitora hosszú évek elteltével tér vissza a forrongó Ifinbe, hogy megfizessen egy régi adósságot, és kivegye a részét a falak között folyó küzdelemből.
Boruzs Gergely Gábor epikus történetének szívében a megürült aranytrónus, a főhatalom jelképe áll. A körülötte és érte folyó haláltáncban udvaroncok és klánfőnökök, zsoldosok és mágiaforgatók hullanak – többnyire nem is sejtve, miféle erők szövik az ifini éjben összefonódó háló szálait.
Részlet
A boszorkánymester a raktár padlójára rajzolt krétakörben kucorgott, és a baljában tartott csontláncot csörgette. Az abbithuzalra felfűzött csigolyák szárazon csattantak össze, minden mozdulatra vörhenyes fény kelt a magitor keze körül. Két tanítványa a háta mögött térdelt, hatalmuk a padlóra rajzolt jeleken keresztül áradt felé, lassú lüktetéssel. Előttük, a raktár túlvégében álló élőhalottak lassan imbolyogtak álltukban, miközben féregrágta arcukat az egymásnak csapódó csontok felé fordították. Bűzlött tőlük az egész hodály, noha viszonylag frissek voltak – az utóbbi napok esőzései nem tettek jót az állapotuknak.
Uron mor Solanor utálkozva szorította arca elé a zsebkendőjét, amelyet már jó előre dzsadvízzel hintett be, számítva a kellemetlenségekre. A holttestek bűze a gyermekkorát jutatta az eszébe, aminek nagyját a shuluri Medúza kerület hullaszedőjeként töltötte, hála a nővérei pénzéhségének, akik az öccsével együtt eladták a cadaratorok sajkásai közé. Onnan küzdötte fel magát, foggal- körömmel, később pedig acéllal vágva utat az elébe tornyosuló akadályok között. Ha kellett, áruba bocsátotta a testét, vagy épp másokét. Alig tíz év alatt a legjobb kerítő lett a Medúza kerületben, szolgálatait még a Kékkarúak klánja is igénybe vette.
– Finom illatuk van, nem igaz? – A mellette várakozó Peytor kérdése kibillentette a régmúlt árnyai közül. Az egykori gladiátor varkocsba fogott haját rágcsálta unalmában. – Remélem, nem hiába vesződünk velük.
A Vörös Kobra nem válaszolt, csak igazított egyet a maszkján, és megvakarta az alkarján viszkető sebhelyet. Időnként már el is felejtkezett róla, gondolatait annyira lefoglalták az Ezüst Kobrától kapott megbízatás részletei. Egyre inkább élvezte a kezébe került hatalmat, hosszú idő óta először nem kellett a nála magasabb rangúak kegyeit keresnie. Amikor először Ifinbe tette a lábát, nem hitte volna, hogy idáig sikerül felkapaszkodnia. A toroniak számára nem sok babér termett a Quiron- tenger innenső oldalán.
– Odaát, a shuluri csatornákban mindig efféléket használtak – fordult oda aztán Peytorhoz. – Megteszik a dolgukat, és nem kell állandóan felügyelni őket. – A boszorkánymesterek dögjeit a frissen megerősített mezsgyeház
alatt húzódó alagutak őrzésére szánta, melyek vízzel elárasztott, levegőtlen járatait nem vigyázhatták állandóan búvárok. Egyszerűbb volt a munkát a holtakra bízni, akik természetükből adódóan nem tiltakoztak a mostoha körülmények és a levegő hiánya miatt.
– Ha mégis gond adódna, arról majd a muhreadák gondoskodnak – pillantott hátra a válla fölött a csónakház túlsó végébe, ahol a klán frissen fogadott merülői csomagolták ki a felszereléseiket, állványokra, munkaasztalokra rakosgatva mesterségük kellékeit. Egy partvidéki klán roncsjárói voltak, angolnazsírtól síkos ruhájú, sokat látott halemberek, akik sokszor a nyílt tengeren elsüllyedt hajók kincseit menekítették ki megbízóik akaratából. Pengéiket nem fogta a rozsda, és ha a szükség úgy hozta, yamm- haikanok és más mélységlakók szolgáival is összeakaszkodtak a hullámok alatt. Uron nem tudta, mennyi aranyába kerülhetett az Ezüst Kobrának a szerződtetésük, de minden bizonnyal súlyos összeget számítottak fel a hűségükért.
– Szedd össze az embereket! – mondta Uron az egykori gladiátornak. – Még sötétedés előtt el akarok indulni. Négy fegyveresnél több ne legyen egy csónakban!
– Mi legyen a magitorokkal? – intett Peytor a padlón kuporgó boszorkánymesterek felé.
– Az egyik itt marad, a másik veled tart. Dawyn – intett a csontláncot csörgető férfi felé – az én csónakommal jön. Hozzátok a parázsmagokat is! Legalább öt legyen minden csapatnál!
– Úgy lesz! – bólintott Peytor, majd átment a gyékényfüggönyökkel kettéválasztott csónakház túlsó oldalára, ahol az épület mellett futó csatorna egyik gránittal rakott szegélyű holtága végződött.
Uron a magitorok mellett maradt, akik néhány elmormogott varázsige után feltápászkodtak a padlóról, és a legidősebbet leszámítva – aki az övére akasztotta a még mindig vörösen derengő csigolyafüzért – szintén csatlakoztak az induláshoz készülődő csapathoz.
– Készen vagyunk – lépett mellé a kopaszodó férfi, akinek homlokát széles, rúnákkal hímzett selyemszalag övezte. – A kötések erősek, nem lesz panasz a hideg népségre – mondta, hegyesre köszörült fogakat villantva a Vörös Kobrára. – Talán csak az odalent próbálkozó halemberek fognak panaszkodni, már ha sikerül a levegőre jutniuk.
A Család egykori kéjmestere elégedetten bólintott. Dawyn Daern a Csontnyelők rangidős boszorkánymestere gátlástalan, mindenre kapható embernek tűnt, nem is lehetett másként az ő szakmájában. A Csontnyelők szövetsége caedoni születésű szervezet volt, akiket alvilági háborúság vetett ki városukból. Kényszerből jöttek Ifinbe, és kapva kaptak az alkalmon, hogy sorsukat a Kobrák klánjához kössék. A Vörös Kobra nagyon remélte, hogy méltók lesznek a bizalomra.
– Küldd le őket! – intett végül Uron a csónakház végében nyitott padlóajtó felé, amelynek nyílása alatt olajos feketén hullámzott a csatorna vize.
A magitor bólintott, majd sziszegett valamit a türelmesen várakozó holtaknak, akik azonnal mozgásba lendültek a parancsra, és egymás után a padló alatt hullámzó vízbe ugrottak. Mikor az utolsó is eltűnt a szennyes habok között, a Vörös Kobra intett az embereinek, akik lehajtották a nyílást lezáró, vaspántokkal megerősített ajtót, és bereteszelték a csuklóvastag zárnyelveket.
– Szedjétek össze a holmitokat! – mondta Uron a boszorkánymesternek. – Azonnal indulunk. Antoh papjai mindig tartják magukat a megállapodásokhoz, de nem fognak várni ránk az imáikkal. – A cápamosolyú magitor bólintott, és magához vette a padlóra rajzolt kör mellé ledobált tarsolyait.
Uron elhagyta a még mindig dögszagú kamrát, és átment a gyékényfalon túl készülődő emberei mellé, akik idegesen beszélgettek a csónakok mellett, vaskos tréfákkal, vad történetekkel oldva a feszültséget. A Vörös Kobra nem véletlenül csatlakozott hozzájuk, korábban is tapasztalta már, hogy a hatalma alá rendelt fegyveresek akkor fogadják el a leghamarabb vezetőjüknek, ha maga is a vérét hullatja mellettük, akár egy egyszerű késelő. Ez volt a második rajtaütés, amire készültek, de ezúttal úgy válogatta a kísérőit, hogy csak helybéliek legyenek közöttük. Nem hoztak magukkal fegyvereseket a klánhoz csatlakozott gorviki család corgái közül. Bár az ellenfél sem ígérkezett olyan szívósnak, mint amilyen a Család raktárát őrző fegyveresek voltak.
A kikötőnegyed egyik külső kerületébe készültek, ahol Ramor Unruyn, Ifin legnagyobb olajkereskedőjének raktárbirtokai álltak. Az öreg családfő nemrég megtért Darton birodalmába, és most már a fia, Adrash rendelkezett a mérhetetlen vagyonnal. Az Ezüst Kobra megbízottjai többször is felkeresték, hogy megfelelő mennyiségű aranyért cserébe a védelmükről biztosítsák az olajbáró érdekeltségeit. Adrash Unruyn elutasította az udvarias közeledést, arra hivatkozva, hogy apja hosszú távú megállapodást kötött a Mérgek Atyjával, aminek fejében ő érinthetetlen a Család alacsonyabb rangú tagjainak számára. Az Ezüst Kobrát ezen érvek nem hatották meg, és a harmadik elutasítás után parancsot adott a báró meggyőzésére.
Ez volt a másik ok, ami miatt Uron magára vállalta a feladatot. Korábbról akadt néhány személyes elszámolnivalója a magasba kapaszkodott lupárral. Adrash többször is igénybe vette a Kobrák kéjpalotáinak szolgáltatásait, ám azok a lányok, akik megfordultak a kezei között, hosszas ápolásra, néha többhetes pihenőre szorultak. Uron megvetette az efféle embereket, főleg akkor, ha a hölgyei kárát nem kezelték nagyvonalúan szétosztott arannyal. De talán most behajtja ezt a régóta esedékes tartozást.
A Peytorral közösen kidolgozott terv szerint meglátogatják a kikötő keleti végében, az Őrdomb lábánál elterülő raktárhodályokat, ahol több ezer hordónyi bálnaolajat és a Szindvilekről a koronavárosba szállított naftaszurkot tárolták. A két anyag keverékéből készült a tűzköpők gyúelegye, ami nélkülözhetetlen volt a flotta hajói számára. A nyersanyagokat vízgátakkal körülvett, tűztől óvó rúnákkal televésett oldalú, félig a földbe süllyesztett pinceraktárak és ciszternák rejtették, falaikat a városi őrségből visszavonult, vagy a kiöregedett falanx harcosok közül toborzott fegyveresek őrizték.
Nem bonyolították túl a tervet. Néhány felbérelt pap segítségével ködöt idéztetnek éjszakára a tárolók környékére, majd az útjukba került őröket levágva megtörik a tűztől óvó rajzolatokat, és parázsmagokat vetnek a hordók közé. Sogron pedig bevégzi a többit. A veszteség majd beláttatja a jó Adrashsal, hogy talán jobban járt volna, ha mégis az Ezüst Kobrára bízza az érdekeltségei védelmét.
– Készen álltok? – kérdezte Uron az embereit, mikor odaért a csatorna bakjaihoz kikötött csónakok mellé. Csak néhány izgatott bólintást és ideges mormogást kapott válaszul. – Rendben. Induljunk! Időben oda kell érnünk. – Több időt nem is vesztegetett, hanem parancsot adott a vízi kapu megnyitására.
A csónakházba benyúló csatorna bejáratát őrző vasrácsozat zörömbölve emelkedett fel, utat nyitva a két pár evezővel hajtott dereglyének. Gyors csapásokkal hagyták maguk mögött a mezsgyeházat, és a csatornából kievezve indultak keletnek, a kikötőöböl vizén. A leszálló köd elrejtette őket a kíváncsi tekintetek elől, legfeljebb néhány közelben horgonyzó hajóról vehették őket észre az őrszemek, de azok nem törődtek a csónakokkal. Majd fél órán keresztül eveztek a tejfehér, hal- és hínárszagú derengésben, mire az orrban kuporgó magitor felemelte a kezét, nyugalomra intve az evezősöket.
Uron a hegyesre köszörült fogú boszorkánymester mellé húzódott, aki egy gyógynövény gyökerét rágcsálta feszülten.
– Megérkeztünk? – kérdezte a varázstudót, aki a kezében tartott csontdarab véseteinek tanulmányozása után elégedetten bólintott.
– Helyben vagyunk. Érzem a rúnák hívását. – A magitor a két nappal korábban vízbe ejtett érmékről beszélt, amelyek a sűrű ködben is elkalauzolták őket az olajraktárakhoz.
– Akkor ne várjunk tovább! – mondta Uron, és halkan odafüttyentett a csónakja mögé felsorakozó dereglyéknek, amelyek néhány evezőhúzás után szinte egyszerre fordították orrukat a part felé. A megbeszéltek szerint lassan, minden loccsanásra ügyelve eveztek a parthoz. Először a vízbe állított cölöpöket érték el, amiknek oldalát valami alkimistaműhelyben kevert festékkel kenték le, mivel halványan derengtek a sötétségben. A combvastag farönkök mögött néhány húzás után már ott sötétlett a terméskövekkel kirakott rakpart oldala, a csónakok vasalt orra halkan koccant a köveknek.
– Csendesen! – szisszent Uron, és elsőként kapaszkodott a móló szélére. Körülpillantott, elégedetten állapítva meg, hogy jól navigáltak. Egy hatalmas, két emelet magas rakodódaru magasodott föléje, már amennyi látszott a ködfelhők közé veszett óriásból. Antoh papjai tartották magukat a megbeszéltekhez, a raktárházak környékén alig néhány lábnyira lehetett csak ellátni, és a párafelhők tovább sűrűsödtek.
Közben a csónakokkal érkezett emberei összeszokott mozgással foglalták el a daru gerendavázának környékét, védőgyűrűbe zárva Uront és a három boszorkánymestert. A Vörös Kobra feszülten hallgatózott egy darabig, majd amikor nem észlelt semmit, kiadta a parancsot az indulásra.
– Gyerünk! Előre! – Az ötfős csoportok – mindegyikben három kardforgató, egy számszeríjász és egy magitor – gyorsan, egymást fedezve nyomultak előre a tejfehér párafelhők között. Gond nélkül elérték a földbe süllyesztett hombárok oldalát, amelyek cserépteteje alig emelkedett a közöttük kanyargó, kőlapokkal lefedett járdák szintje fölé. Strázsák nem akadtak az útjukba, az Adrash Unruyn által alkalmazott fegyveresek – az elmúlt napokban alaposan megfigyelték őket – nem igazán erőltették meg magukat a járőrözéssel.
Uron a védelmére parancsolt kardforgatók fedezékében a legszélső olajtároló mellé húzódott. A másik csapat behatolt a raktárépületek közé, a távolabb álló két hombárhoz. Az épületek bejáratához rövid lépcsősor ereszkedett a széles, kétszárnyú kapuzathoz, amelynek keresztvasain kéken derengő varázsjeleket ragyogtak. Itt már minden más bűzt elnyomott a kátrány és nyersolaj szaga, nehéz lepedékként tapadt meg az orrában.
Dawyn a cápamosolyú magitor közelebb óvakodott a gádorhoz, és szemügyre vette a rúnákat. Néhány szívdobbanásig tanulmányozta a véseteket, majd rálehelt a jelekre, és fojtott hangon néhány varázsigét suttogott a párától gyöngyöző vasaknak. Némi hunyorgás után az összes jelvény kilobbant, szabad utat engedve a pincébe.
A Vörös Kobra követte a fogvacogtatóan hideg, szúrós szagú félhomályban lopakodó embereit, hogy aztán maga is megtorpanjon a raktár peremén, és felmérje az elébe táruló látványt. Odalent a két sorban elnyúló hordórakatokat téglafalak választották el, fejmagaságban mindenhol a kapuéhoz hasonló rajzolatok derengtek, véseteik fagyos hideget árasztottak. Többtonnányi bálnaolaj és naftaszurok lehetett idelent.
– Törjétek meg a rúnákat! – mondta a boszorkánymester, miután szemügyre vette a rajzolatokat. – Itt nincsenek pecsétek, elég, ha késsel megsértitek a jeleket.
Uron közelebb lépett az egymásra halmozott hordókhoz, és szemügyre vette a legközelebbi rakat előtt felszögezett réztáblát. Az írás szerint a kétakós, tölgyből készített hordók a Karkvin szigeteiről származó szűzkátrányt tartalmazták.
– Ez aztán jól fog égni! – mondta a magitor a Vörös Kobra mellé lépve.
– Tegyünk róla, hogy így legyen – morogta az egykori kéjmester. – Törjétek meg az összes rajzolatot! Parázsmagot a sorok közé, minden oldalra kettőt, valahová középre. Gyerünk! – Az emberei némán tették a dolgukat, hamarosan az összes rúna kialudt. Gondosan a hordóhalmok közé ékelték a parázsmagokat, amelyek halvány, vörös fénnyel világlottak a raktár homályában, egyre erősödő lüktetéssel pulzálva.
– Gyorsan! Gyorsan! – sziszegte a Vörös Kobra. – Nincs sok időnk. Ezek a magvak hamar kikelnek. – Először két kardforgatót küldött ki, aztán mikor azok jelezték, hogy tiszta a levegő, mindannyian visszakapaszkodtak a raktárakat körbeölelő járdák kőlapjaira.
– Ennyi. Ha minden jól ment, mostanra már a többiek is végeztek – mondta a magitornak, majd körbesandított a köddel borított területen, bár nem látott messzebb néhány lépésnél. Már épp parancsot adott volna a visszavonulásra, mikor balról fájdalmas ordítás törte meg a köddel megült csendet, majd éles, dobhártyát repesztő sípszó sivított ugyanabból az irányból. Hamarosan újabb kiáltások harsantak, mágia sistergett végig az épületek között, ragyogása átvilágított a vaskos ködtakarón, elnagyolt rémalakokat rajzolva a párafelhőkbe.
– Vissza! – mordult Uron idegesen, és előhúzta a kardját. – Vissza csónakokhoz! – Maga mellé szólította az egyik késelőt, azzal az oldalán indult az összecsapás irányába. Nem értette, mi lehet a baj. Napokig figyelték a raktárak környékét, gondosan feljegyezve mindent az őrök mozgásáról. Tucatnyian, ha voltak, és a legtöbbjük elhízott, kiöregedett éjjeliőrnek látszott.
Félúton járhattak a raktár felé, mikor jobbról, a raktárok közül két jókora szelindek rontott rájuk acsargó morgással, akár a démonok. Borjú nagyságú, ilanori medveölők voltak, torkuk körül szegecsekkel kivert nyakörvvel. Az Uron oldalát vigyázó késelő torkából rémült kiáltás szakadt fel, ahogy megpróbált szembefordulni velük, de nem volt elég gyors. Az elsőnek érkező véreb a földre döntötte a kardforgatót, nyálhabbal borított pofája összezárult a férfi maga elé kapott alkarján, és morogva tépni kezdte, jobbra- balra rángatva az állkapcsát.
A Vörös Kobra hátraugrott a második szörnyeteg elől, amelyet továbbvitt a lendülete, és koponyája nagyot csattant a rakpart szélére halmozott farakás oldalán. Szinte azonnal talpra ugrott, megrázva loncsos, szürke bundával borított fejét. Sárgán ragyogó szeme újra az áldozata felé villant, majd az állat rekedt hörrenéssel rontott egyenesen a torkának.
Uron káromkodva emelte maga elé fegyverét, orra megtelt a kutya nyirkos bundájából áradó, állatias szaggal. Feszülten koncentrált, próbálta jól időzíteni a csapást. Gyorsan félrelépett az acsargó medveölő útjából, kardjával végighasította a véreb oldalát. Nem sebezte meg súlyosan, a sűrű szőr felfogta a vágás nagyját, a fájdalom pedig csak az állat dühét növelte. Másodszorra már óvatosabb volt a dög, a földhöz lapulva kapkodott Uron bokái felé, szájából nyálcsomók fröcsögtek a földre. A Kobrák egykori kéjmestere szitkozódva rántotta félre a lábát, miközben próbált a bestia szemébe döfni a kardjával, de a rövid penge nem érte el. Végül a segítség a háta mögül érkezett, egy zöldeskék fénnyel ragyogó villám formájában, amely oldalba kapta a medveölőt, és bundáját lángra lobbantva legalább tízlábnyira taszította a Vörös Kobra közeléből.
Uron nem vesztegette az idejét, odaugrott földön fetrengő embere mellé – akinek karját egyre csak marcangolta a vértől megveszett másik véreb – és kardját a bestia oldalába vágta. A medveölő azonnal elengedte áldozatát, és vonyítva hengeredett odébb, estében magával rántotta a bordái közé döfött pengét is.
A Vörös Kobra a térdére támaszkodva kapkodott levegő után, miközben próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Az égett szőr és a kiontott vér szagától felfordult a gyomra, kis híja volt, hogy nem látta viszont a vacsoráját. Dawyn – a cápamosolyú boszorkánymester, aki a vérebet elsöprő villámot küldte – megveregette a vállát, miközben a körülöttük kavargó ködöt kémlelte.
– Remélem, elégedett vagy a szolgálatainkkal. Bár ha legközelebb nyílt összecsapásba vezetsz minket, akkor alaposan át kell gondolnunk a kontraktus feltételeit. A mi mágiánk nem igazán a harctérre való.
Uron csak bólintott, mivel még mindig nem volt elég levegője a beszédhez. Miközben lihegett és lerázta a karjáról a nyálhabot, a fonott hajú Peytor vezetésével a másik raktárhoz küldött egység is visszatért. Az ötfős csapatból kettőt úgy vonszoltak magukkal, főleg a boszorkánymester szorult segítségre, akinek bal oldalán alig maradt épp ruhadarab, lábán pedig egész a vádlijáig vörösen csillogott a tépett hús.
– Kránba velük! – sziszegte Peytor, mikor a többieket fedezve melléjük ért. Átharapott jobb kezéről kövér cseppekben csöpögött a vér. – Az átkozott őröknél csontsíp volt. A kutyákat meg valami föld alatti ketrecben tarthatták, azért nem láttuk őket napközben. Csak akkor jöttek elő, amikor ezek a fattyak megfújták a sípokat.
– Mindegy! – intette le Uron, és felhúzta a földről sebesült emberét. – El kell tűnnünk innen, amíg lehet. A parázsmagok lassan átégetik a hordók dongáit, és én azt már nem akarom itt megvárni. Gyerünk vissza a csónakokhoz! – A visszavonulás cseppet sem volt dicsőséges, vércseppek és elszórt felszerelésdarabok szegélyezték az útjukat. A Vörös Kobra megkönnyebbülten mászott be a csónakba, és elégedetten telepedett le a széles padra. Nem is emlékezett rá, mikor érezte ennyire elevennek magát. Közben az emberei gyorsan beemelték a sebesülteket, és a csáklyákkal ellökdösték magukat a rakpart oldalától.
– Evezzetek! – adta ki a parancsot Uron, és hogy jó példával járjon elő, maga is kitámasztotta a lábát a padok között, majd megragadta az egyik rudat. A kikötőöböl vize olajosan keveredett fel az evezőtollak nyomán, és a három csónak gyorsan távolodott a parttól. Széles ívben kanyarodtak vissza a csónakház irányába, egyre távolabb a naftával töltött hordók között ébredező parázsmagoktól.
– Húzzátok még! – lihegte a Vörös Kobra, és teljes súlyával belekapaszkodott az evezőkbe. A három dereglye nagy sebességgel ért be a közelben horgonyzó vitorlások közé, ahol már a raktárak köré parancsolt köd is megritkult kissé.
– Elég messze vagyunk már? – kérdezte a cápamosolyú boszorkánymestert Uron, mikor elérték a kikötőmólók vonalát.
– Sogron tudja – rántott egyet vállán a csontnyelő. – De az idő lassan lejár. A magok hevét nem lehet pontosan szabályozni; ha eltöröd a héját, már csak a Tűzkobra tudhatja, mikor… – eddig jutott a mondandójában, mikor a hátuk mögött égzengést idéző robajlással hatalmas tűzfelhő robbant az égre, vakító, nappali fényességgel ragyogva be a kikötőöböl keleti oldalát. Forró szélvihar csapott az arcukba, a csónakokat hirtelen született hullámok kapták oldalba, alaposan megtáncoltatva a dereglyéket.
– Az istenekre! – nyögött fel Uron, és hátralökte az arcára borított maszkot, beletartva izzadságtól nedves homlokát a forrón örvénylő szélbe – Azt hiszem, némileg túllőttünk a célon, Dawyn – fordult a magitor felé, aki vigyorogva tárta szét a karját, és üdvözült mosollyal figyelte a levegőbe emelkedő, sárkányforma tűzfelhőt.
– Ha ebből nem ért az a kalmár, akkor kár is erőlködni vele. Ami igaz a többire is. Erről mindenki hallani fog. Mostantól elég lesz megemlíteni a kikötői tűzsárkányt, és egyből megjön az adakozó kedve a sok akadékoskodónak.
– Ja. Remélem, hogy azok a rohadt kutyák is megsültek – morogta az egyik sebesült a csónak aljából, akinek karját átharapta a medveölő.
A Vörös Kobra már nyitotta száját, hogy lehordja a késelőt, aztán inkább visszahúzta maszkját az arca elé, hogy elrejtse a mosolyát. Az Ezüst Kobra azt akarta, hogy minél előbb értessék meg a kalmárcéhek tagjaival: új ura van az éjszakának. Aki pedig ebből az apróságból nem ért, az vagy bolond, vagy megunta az életét.
| Szerző: | Boruzs Gergely Gábor |
| Megjelenés: | 2011. április 26. |
| Terjedelem: | 336 oldal |
| ISBN szám: | 978 963 9890 95 4 |
| Borítófestő: | Tikos Péter és Vass Richárd |
| Ár:2790 Ft | Tikos Péter és Vass Richárd |