Feltámad a szél

A parti sziklákat ostromló hullámok nyughatatlan lüktetéssel érkeztek meg újra és újra. Szilajságuk uralta ezt a tájat, ez adott formát a félig kivájt hegységként oromló parti sávnak. Fehér habjuk olykor a magas peremeket érte, de odafent senki sem volt, aki ezt megláthatta volna. Ezen a vidéken emberemlékezet óta nem élt senki, a vad tenger és a terméketlen pusztaság határán nem volt keresnivalója a halandóknak, de örökkévalónak hitt isteneiknek sem.

VízelementalOdalent, a lapos szigetekként szürkéllő köveken azonban mégis dacosan állt egy idegen férfi. Hófehér, rövidre nyírt haja alatt savószín szemek meredtek szenvtelenül a hullámok birodalmára, övén nyughatatlanul pihent két veszedelmes és ritka kardpáros, melyeknek nem volt keresnivalójuk a Sheral-hegység innenső oldalán. Igaz, a férfinak sem.

A körülötte tomboló áradat olykor csak a lábait folyta körül, volt, hogy teljesen átcsapott a testén. Mégsem mozdult, mégsem pislogott. Szoborszerűségét csak a kardja markolatán dobolt ritmus törte meg és hogy halkan, alig hallhatóan, dúdolt magában. Ahogy a dallamot lassan átvette a teste, ahogy előbb fejét kezdte ingatni majd vállait emelni valami érezhetően közeledett a tenger felől. Az idegen arcáról és ruhájáról vigasztalanul folyt le a sós tengervíz.

– „Egy bolond esti szél” – suttogta – „elvette a szerelmem.”

A sziklafal és közte hasadozni látszott a valóság, mintha csak a szárnyait kezdené kitárni a férfi mögött. Fülsiketítő hangon ez a megelevenedő lény világra nyitott a nemlét káoszából a száját és úgy tetszett tetemre hív mindent ami a természet rendjéhez köthető … és úgy látszott a külvilág válaszolt kihívására.

– „Egy bolond esti szél” – folytatta a férfi tudomást sem véve a megéledő szörnymadárról – „elüldözött otthonról.”

A tenger felől érkező hullámok különös változásba kezdtek. A hófehér taréj éles vízkardokká formálódott és a kék habok egyre inkább kezdtek emberszerű, de hatalmas testeket ölteni. A hullámok vonala pufók arcokká állt össze, a zavaros részek pedig vádló szemekké alakultak át a part felé tartó rohanásuk közben. A hömpölygő víztömeg alig száz lábnyira a parti szikláktól rohamozó vízelementálokká változott.

– „Egy bolond esti szél” – a hóhajú férfi zordan elmosolyodott – „megváltoztatta az életem.”

A rohanó hullámlovasok körül materializálódó aura felkorbácsolta a vizet. Förgetegként közeledtek az idegen felé, akinek éppen fekete csizmáját nyaldosta még az ár. Az elementálok körül vízkígyók és vízcsápok kezdtek táncolna, folyékony testükkel a férfi és különös társa irányába. A valóságot gyalázó szárnya lény abban a pillanatban rebbent föl addigi rejtekéből, amikor az ikerpengék kirepültek az ázott selyemhüvelyükből.

– „Egy bolond esti szél” – a férfi mély lélegzetvétellel idézte a versszak utolsó sorát – „pedig csak fújni tud.”

Az irreálmágiából fogant madár és az idegen férfit elérte a mágikus roham. Távolról csak úgy látszott volna, mintha egy magasabb sziklatoronynak ütközött volna egy erőteljesebb hullám odalent. Közelről mégis úgy tűnt, hogy egy természetellenes vízaurában elképzelhetetlen lények keringenek és csapnak le a védtelennek tűnő áldozatukra, aki hosszas éheztetés után az akváriumba zuhant. A férfi lábai köré vízkígyók fonódtak, hátába hirtelen megszilárduló kardformájú ár csapott. Felette egy madár alak üresség körül csapkodtak eleven-holt folyékony karok és pengék.

– „Egy bolond esti szél” – a magasból leereszkedő tekintélyt parancsoló köpenyes alak folytatta a megkezdett verset – „elvette mindenem.”

Érdeklődve figyelte a gömbakváriumban folyó harcot. Nem avatkozott bele, kíváncsi volt az események kimenetelére. Lassan elnyújtva dúdolta hát tovább a verset, amihez a távoli Erionban költötték még a dallamot is. A gömb belsejében másmilyen dal szólt, azonban nem kevésbé váratlan szólamokba kezdett. Az idegen ugyanis látszólag nem szenvedett attól, hogy hosszabb ideig levegő nélkül kell harcolnia és a madár testén sem találtak könnyen fogást az elementálok. Az elementálúr néma kiáltásra nyitotta száját mikor rádöbbent, hogy egyre fogyatkozó hívei révén lassan magára marad az idegennel.

Nem tudta hogyan lehetséges ez, a kavargó harcban ő maga is annyira belelendült a küzdelembe, hogy észre sem vette, ahogy az idegen gyengének tetsző, de alattomos vágásai sorra szaggatják szét hívei mágiaformálta testét. Immár csak egy kígyó béklyózta természetellenes pózba a férfit és egy másik elementállal fogta közre, de érezte, hogy lehet ez is kevés lesz ez alkalommal. A madár lecsapott, a másik elementálnak csapódott és zavarból, káoszból font testének hálóján a humanoid óriás egyes részei fent akadtak, a többi elenyészett miközben kiröppentek a gömb gyengülő, mágikus héján.

– „Egy bolond esti szél” – a köpenyes alak suttogása megrezegtette a gömb felszínét – „megsúgta ki vagyok.”

A szétrobbanó gömb minden irányba szétspriccelte a vizet, a köpenyes alak azonban, mintha csak láthatatlan pajzs óvná testét az utolsó göndör hajszálaiig, száraz maradt. Az idegen férfi macskaügyességgel érkezett a két kivont pengével a kézben féltérdre és előre is gurult, hogy megőrizze egyensúlyát. A vízúr kocsonyás tócsává loccsant a kövön, csak hogy a következő pillanatban a közelben lévő nedvességet kiszipolyozva ismét ellenfele fölé magasodhasson.

– „Egy bolond esti szél” – a férfi ismét rálelt a hangjára pedig, szájából levegő helyett csak sós lé folyt ki – „felragadott az egekbe.”

Akkor rugaszkodott el, amikor a vízúr felüvöltött. Bömbölésében megidézte a tengerek dühét, elmúlt viharok őrült táncait és mindazt, amit csak a felszínen meg lehet tapasztalni egy halhatatlan lény számára. Megszilárduló vízkardját mereven maga előtt tartva ő is rohamra indult. Az idegen szinte szállt, a testéből és ruhájából ömlő nedvesség ezüstös sugarat alkotott a háta mögött, ahogy a mély tenger zöldjét viselő ellensége fegyverét szétroncsolta egyik kardjával, majd másikkal a testén hasított résen keresztül átrobbant rajta.

* a vers az Erionban a Rózsa Lovagjaként ismert költő, Cloud Boohen műve, amely nagy népszerűségnek örvend a partvidéki nemesség körében éppúgy, mint a tengert járó matróznép között. Érdekesség azonban, hogy a hozzá költött dallamnak ennek megfelelően két különböző verziója is létezik, így ha bárdok szándékoznak előadni azt, érdemes jól felmérniük a közönségüket.

A vízúr töretlen rohammal szaladt végig a sziklaparton és elhalványuló kontúrokkal zuhant a közeledő habokba, előbb zöldes olajfoltként szétterülve a felszínén, majd egyre halványulva elmerült a mélyben. A rituális záró pózból felemelkedő férfi egyik szabad pengéjével a köpenyes felé mutatott, amelynek rúnázott vércsatornáján még mindig csurgott a víz. A két férfi egymással szemben állt, tekintetük találkozott, de sem a hóhajú férfi savószín szemei, sem a szárazon álló szürke pillantásából nem lehetett kiolvasni érzelmeket vagy különösebb szándékot.

– „Egy bolond esti szél” – kezdte ismét szűrni a szavakat fogai között az idegen.
– „tudom, mert az vagyok.*” – fejezte be a mondatot a köpenyes férfi, állva a másik tekintetét.

A parti szirtek között vitorlázó szörnymadár ekkor ért vissza a gazdájához. Nem fogta fel, hogy mi történt a két férfi között, de megértette, hogy a gazda egyenrangúként bánik vele. A madár zavartan foglalta el ismét sziklatrónját és védekezően maga elé emelte gomolygásként érzékelhető szárnyait. Szokatlan volt számára ez a szituáció és amikor kacagni kezdtek azok ketten végképp nem tudta mire vélni a helyzetet és panaszos krákogásba kezdett.