Nehéz az Endymionról és a The Rise of Endymionról akárcsak oly mértékben is két különálló regényként beszélni, mint akár a Hyperionról és a Hyperion bukásáról. A nagy sikerű Hyperion-ciklus 1996-ban és 1997-ben megjelent folytatásának két kötete igazából egyetlen, szervesen összekapcsolódó történetet alkot. Mindazonáltal az Endymion természetesen nem „fejezet közepén” kettévágva fejeződik be, hanem lezárul és megoldódik egy nagy konfliktus, maga a történet azonban tovább hömpölyög a The Rise of the Endymionban, és Simmons majd csak ennek a végén varrja el végleg és visszavonhatatlanul a szálakat — adott esetben több olyan szálat is, melyet még a Hyperionban vetett fel.
Olyan jellegű radikális újításnak nem lehetünk szemtanúi a ciklus folytatásában, mint amilyen a Hyperion volt a maga nemében: nincs szerkezeti bravúr, lineáris, többszálú elbeszélést olvashatunk, a főszereplő — bizonyos Raul Endymion — visszaemlékezéseinek keretébe helyezve. Ez a keret teszi lehetővé, hogy a szerző alapvetően egyes szám első személyű narrációt alkalmazva több szálat is követni tudjon — olyan szálakat, melyeknek a narrátor nem volt szemtanúja, ám amelyekről tudomást szerzett, s visszaemlékezéseiben megörökített.
A történet mintegy háromszáz évvel a Hegemónia bukása után veszi kezdetét. Főhősünk a Hyperion bolygó bennszülött lakója, akit egy bűncselekmény következtében halálra ítélnek. A siralomházból menti meg a Hyperion hét főhősének egyike, s bízza meg egy amolyan ízig-vérig testőri feladattal. A megvédendő személy az Időkriptákon keresztül érkezik, s a Konzul ébenfekete űrhajóján indul útnak a galaxisban, hogy küldetését beteljesítse. Útjára testőrén kívül elkíséri egy android — egy bizonyos A. Bettik —, és a Shrike is. A két regény történetének fő szála ez a küldetés, mely során hőseink felkeresik az egykori Hegemónia számos bolygóját (és természetesen izgalmas kalandokon mennek keresztül). Olvasóként hatalmas túrán vehetünk részt, közelképet kaphatunk számos korábban megnevezett vagy utalás szintjén említett világról — mindezt a Simmonstól megszokott, igen élvezetes prózában tálalva.
Az utazás azonban nyilván nem jár gond nélkül. A Hegemónia ugyebár lassan három évszázada megbukott, helyét a Pacem bolygón székelő pápai állam, a Pax vette át, bár teljes kiterjedésében nem tudta újjáépíteni a hajdani birodalmat. A Pax ádáz háborút folytat a Kitaszítottak ellen: negatív főhősünkkel, Federico da Soya kapitány atyával egy Kitaszított-aszteroidakomplexum felszámolása közben ismerkedhetünk meg. Da Soya atya lesz az a kiválasztott, akinek el kell fognia az Időkriptán keresztül érkező ismeretlent — bármilyen áron.
Az üldözés abban a pillanatban kezdetét veszi, amint az ismeretlen kilép a Szfinxből: már várja őt Da Soya atya és a Svájci Gárda egy speciális alakulata. A történet ettől kezdve a két csapat versenyfutását örökíti meg. Minden előny a Pax oldalán áll: űrhajójuk a Vatikán egyik legnagyobb titokban tartott fegyvere, egy Arkangyal osztályú futárhajó, mely a fénysebesség többszörösével képes haladni — viszont a gyorsuláskor fellépő gravitációs erő minden elindulásnál végez a legénységével. Ez azonban nem jelent problémát az új katolikus egyháznak, s így az üldözők minden esetben az üldözöttek elé tudnak vágni.
A menekülőket két tényező menti ki rendszeresen Da Soya karmaiból: az egyik az, hogy a Időkriptákon át érkezett ismeretlen képes működésre bírni az immár háromszáz éve szunnyadó térkapu-portálokat, a másik pedig az, hogy maga a Shrike védelmezi őt. A Konzul űrhajójának megsérülése után a több világon átfolyó Tethüsz folyón, a térkapukat használva folytatják útjukat, s ekkor már Da Soya atya is komoly nehézségekkel kerül szembe, ha követni akarja őket.
Az Endymion történetének íve akkor éri el csúcspontját, amikor megjelenik az az entitás, ami a Paxot segíti a Shrike-kal szemben — róla legyen elég annyi, hogy elavult modellnek tartja a Shrike-ot…
A The Rise of Endymion az üldözés-utazás folytatása mellett nagyobb hangsúlyt fektet néhány, már a Hyperion-ciklusban felvetett problémára: a rejtélyes Empátia-entitás mibenlétére, az MI-k jövőbeli háborújára, a szereplők közötti korántsem egyszerű viszonyrendszer elmélyítésére, illetve többé-kevésbé részletesen kidolgoz egy, a Planck-állandókra épülő kozmológiát, filozófiát. Bepillantást nyerhetünk a labirintusvilágok keletkezésének rejtélyébe, sőt azt is megtudhatjuk, miért találhatott Duré atya milliónyi mumifikálódott holttestet a Hyperion labirintusában. Fény derül a Shrike valódi mibenlétére, és újra felbukkan a templomosok csodálatos hajófája, az Yggdrasyll.
Annak ellenére, hogy Simmons — különösen a Hyperionhoz képest — kevésbé meglepő, kevésbé formabontó írói eszközökkel él, mint korábban, az Endymion-ciklus méltó folytatása az előző sagának. A történet legvégén, a szálak elvarrásakor az az érzése támad az olvasónak, hogy annak idején, a Hyperion-regények megjelenésekor tulajdonképpen már az egész nagy ciklus készen volt — ha máshol nem, Simmons fejében. Az elemek zseniális módon kerülnek a helyükre, nincsenek kilógó sarkok. Annak, aki szerette a Hyperiont, vétek kihagyni.