Ma egy magyar társasjátékot, mégpedig – a M.A.G.U.S. világába tartozó – Árnyékháborút fogom bemutatni. Amikor magyar társasjáték kerül a kezembe, bevallom jómagam hajlamos vagyok már kicsit szkeptikusan hozzáállni a dologhoz, köszönhetően néhány korábbi „gyümölcsnek” (lásd majd a későbbi részekben), mondván ez valószínűleg egy olyan játék, amit megvettem jó pénzért, aztán sajna 1-2 alkalom után ott fog porosodni a polcon. Az Árnyékháború azonban – kicsit az én meglepetésemre is – nem ilyen lett végül. Baráti társaságomban a mai napig előkerülget, sőt van akinek kimondottan tetszik is, akinek meg nem, az is szívesen lejátszik benne 1-2 menetet. A játék célja igen röviden, és tömören leírható: nem más, minthogy Gorvikban magunk mögé állítsuk a lehető legtöbb és legnagyobb szövetséget, a birodalom minél több tartományából, így szerezve nagyobb hatalmat és befolyást ellenfeleinknél.
Összességében elmondható, hogy a játék megosztja a társasjátékos közösséget, már csak megjelenése, kivitelezése miatt is. A borítón látható hölgytől eltekintve – aki azért viszonylag egységesen győzi meg a férfi játékos társadalmat – a képi megjelenítése az Árnyékháborúnak van akinek elnyeri a tetszését, de van akinek nem. Nem egy helyen hallottam már a kártyákon szereplő rajzokra a „giccses”, vagy „elnagyolt” jelzőket. Bevallom, én magam nem osztom ezeket a véleményeket, szerintem a rajzok igen szép részletességgel vannak kidolgozva, és igazából giccsesnek sem nevezhető a képi világ, legfeljebb az egyes kártyák háttérszíne miatt – amelynek azonban, mint az a videó elemzésben is kiderül, igen fontos szerepe van! Ami zavaró inkább a kivitelezést illetően az a szabálykönyv igen érdekes kidolgozása (lásd az első videót), valamint az, hogy a készítők nem csináltak minden egyes játékos számára kiosztható kis „súgó kártyákat”. Ezekre igen nagy szükség lenne menet közben, lévén az összes szövetségi variációt képtelenség fejben tartani úgy az első 3-4 játék alkalmával. Egy ponton maradt még bennem kérdőjel: nem értem a mai napig, minek kell a játéknak egy ekkora doboz, amikor kis túlzással talán a fele is elég lenne a benne található alkatrészeknek. Külön kiemelném azonban azt a jelenséget, amelyet mindeddig kevés társasjátéknál figyelhettem meg: a készítők számos pótkártyát helyeztek a dobozva, gondolván ezzel arra, hogy a játékos is ember, és bizony elszórhat néhány kelléket egy-egy összejövetel alkalmával, amelyek nélkül aztán használhatatlanná válik a játék. Ilyesmikre bizony sokkal nevesebb társasjáték készítők, sokkal drágább játékok esetében sem szoktak gondolni. Nagyon nagy piros pont jár ezért!
A pontozás „szerepjáték elemekre” vonatkozó részét annyival el lehet intézni, hogy az Árnyékháború igazából nem nagyon koncentrál arra, hogy éreztesse a játékossal, hogy ő most valaki más bőrébe bújt, élhet annak különleges képességeivel… stb. Persze az alapsztorinak, köszönhetően mindenki el tudja képzelni magáról, hogy ő egy gorviki nemes, aki a háttérben szövögeti a szálakat, és gyűjti maga köré a legmegbízhatóbb embereket, de ez az érzés lényegében csak akkor van meg, ha valaki tudatosan igyekszik figyelni erre.
A játékmenetbe lényegében az rondít bele, hogy egyetlen igen érdekesen kivitelezett szabálykönyv van, amely gyakorlatilag folyamatosan körbe-körbe járkál a játékosok között, akik erről próbálják kilesni, hogy a náluk lévő kártyákból éppen milyen szövetség hozható létre. Mindezt értelem szerűen mindenki akkor teszi, amikor rá kerül a sor, így gyakorlatilag amíg hozzá nem kerül a szabálykönyv, képtelen előre tervezni, és így mindenkire várni kell jó pár percet, mire megszüli, hogy milyen támogatókat is kíván lerakni az asztalra. Ez a helyzet persze megszűnik, ha mindenki fejből tudja már az egyes szövetség típusokat, de mire ide eljut egy játékos, nem egy-két játéknak kell eltelnie. Egyébként a szabályok teljes ismeretében a játék már kimondottan pörgős, és érdekes tud lenni, de mondom, idáig el kell valahogy jutni …
Milyen összkép alakult ki bennem az Árnyékháborúról? Nos, a kép eléggé vegyes, a viszonylag nehezen megérthető szabályok (aminek következtében a video elemzés ezúttal kicsit hosszabb lett a szokásosnál), és a már korábban ecsetelt bosszantó jelenségek ellenére én a mai napig érzek rá késztetést, hogy a játékot levegyem a polcról, és leüljek játszani vele a barátaimmal. Egy nagy pozitívuma mindenképpen van a játéknak: nem igényel előismereteket a M.A.G.U.S. világáról. Nyílván ha valaki tisztában van azzal, hogy mi is az a Gorvik, annak érdekesebb lesz a játék, tudja az egyes szereplőket valamihez kapcsolni, amit már korábban megismert. De egy olyan ember is nyugodt szívvel belekezdhet az Árnyékháborúba, aki életében nem hallott még semmit Satralis világáról.
Értékelés:
Kivitelezés: 4 / 5
Szerepjáték elemek: 2 / 5
Játékmenet: 3 / 5
Szabályhiba mentesség: 5 / 5
Összesen: 14 / 20