Erikson könyveinek színvonalában rengeteg kivetnivalót lehet találni: a szereplői kétdimenziósak, sok a deus ex machina, a párbeszédek döcögősek és/vagy mesterkéltek. Az első öt kötetben nem csak térben, időben is ugrál a cselekmény, méghozzá akár egy köteten belül is, és ezt aztán hiába váltja fel a hatodik résztől (Bonehunters [Csontvadászok]) az időben egyenes vonalú történetmondás, az olvasók egy része addigra már rég letette a követhetetlen és nevetségesen szerkesztetlen, éppen ezért szószátyár és erősen hullámzó színvonalú könyveket. (Ráadásul a nyolcadik rész [Toll the Hounds] térben megint máshol játszódik, mint az addigiak, végképp megzavarva azokat, akik nem olvasták még a bukottak regéit, csak olvastak róluk.) Ennek ellenére mégis azt állítom, Eriksonnak sikerült olyan sorozatot írnia, ami köteteinek fizikai kiterjedése mellett más okból is nehezen megkerülhetőnek mondható.
A bukottak regéivel Erikson megvalósította a fantasy egyik alapvető jellegzetességét, amit talán „meseélménynek” lehetne nevezni. Gyerekkorunkban is arra vágytunk. hogy ne érjen véget a mese, ha másért nem, hát a mesélés, a mese hallgatásának élménye miatt, és felnőtt(ebb) fejjel is ugyanúgy szeretnénk kedvenc hősünket újra meg újra viszontlátni. (Talán ez minden rpg és MMO alapja.) Az erre az elvárásra építő történetek általában igen silányak lesznek (az ismétlődés, hiteltelenség miatt), azonban úgy látom, a bukottak regéi szerzőjének sikerült átugrania ezt az akadályt. Egyfelől azért, amit egyik ismerősöm találóan úgy fogalmazott meg, hogy Eriksonnál valóban tanúi lehetünk, amint a mennyiség minőséggé fordul át, és szemünk láttára tanul meg írni. (Mielőtt felmerülne a kérdés, vajon miért fizetnénk egy szerző stílusgyakorlataiért, úgy vélem, a témakezelésből azért kiderül, hogy itt nem erről van szó – bár valóban elkélt volna egy szerkesztő, aki meghúzza a szövegeket, nem egy kezdő író szárnypróbálgatását követhetjük figyelemmel, eltekintve talán az első kötettől.) Másfelől, mert úgy képes megírni egy nagy sorozatot, hogy az szórakoztató legyen (ami az eladhatóság alapja), mégse váljon önmaga karikatúrájává, mégpedig a „nem bug, hanem feature” elve alapján szereplők, párbeszédek szintjén beemelve ezt a feszültséget a történetbe. (Kruppe, Iskaral Pust [Iszkiri Puszt], Tehol és Poloska [Bugg] kettőse mind ilyen feszültségcsökkentők, hogy a legnyilvánvalóbbakat említsem.)
Ráadásul a bukottak regéi olvasói számára – az én számomra mindenképpen – egy ponton túl (nagyjából a negyedik kötetnél) nem is a történet alakulása lesz az izgalmas, hanem a világ kibomlása/kibontása, és az ebben megnyilvánuló teremtő képzelet. (Bár a Bukott Isten harca a többi istennel, Anomander és a tisték népében újraértelmezett elf-toposz, az isteni hatalom szétaprózódása a halandók között mind érdekes, a többi, egyéni [a barbár alakját újraíró Karsa Orlong vagy az élőholt femme fatale – illetve kalóz –, Shurk Elalle {Bugybor Elalle}], csoportokat érintő [Bridgeburners {Hídégetők}, a letherek, Darujhiszán lakói] szálról nem is beszélve.) Az egész regényfolyam elsődleges karaktere maga a világ. Talán nem is csak úgy, ahogyan a malaza katonák megélik, hanem a teljes világ, bár egy barátom megjegyezte, hogy a kilenc részen át végigvonuló Fiddler/Strings (Muzsikus/Vonós) alakja egészen olyan, mintha összefogná és személyessé tenné a történetet: a veterán katona élményei és a többi szöveg, ami a Fiddler körüli események hátterének, indokainak bemutatásaként is értelmezhető, egyfajta koherens olvasási lehetőséget ígér.
Igazán érdekes, hogy az egész történet, a suta párbeszédek mögött felfedezhető Erikson maga. Az egysíkú, hiteltelenül beszélő szereplők mind Erikson problémafelvetéseit hozzák magukkal, és néhány esetben (megint csak Karsa Orlong, a filozofáló barbár merül fel itt példaként) igen hiteles és emlékezetes módon sikerül a szerzőnek bemutatnia, hogy a fantasy nem csak „trollok völgye” szintű toposzismételgetés, ahol a törpe klánok között legfeljebb a fegyverük a különbség, hanem – mint a tudományos-fantasztikum – társadalomtudományi problémák vizsgálati eszköze is lehet. Az emlékezet mint történetírás, a „mi” és a „mások” állandó feszültsége, a „legitim erőszak” kifejezésében rejlő ellentmondás kibontása például mind visszatérő motívuma a bukottak regéinek. Meglehet, éppen ezekkel a „komoly témákkal” sikerült a regényfolyamnak átlendülnie a kommersz határvonalán. Miközben tagadhatatlanul használja a tömegfantasy jelrendszerét, ezt egy másik problémakör elmondására használja fel, és talán ez az egyszerű formába csomagolt nehéz tartalom Erikson legfontosabb eredménye. Nem véletlen, hogy Esslemont, aki – egyelőre – nem tudja ilyen módszeresen, könnyedén és hitelesen alkalmazni ezt az eszközt, nem is írt olyan szórakoztató könyveket ugyanerre a világra. Az ő munkái sokkal inkább a tucatfantasyk kottáit idézik, ahol az Eriksonnál már feltűnt szereplők megjelenése a legnagyobb érdekesség. (Hozzáteszem, ezek a könyvek olyan részeket mutatnak meg a történet egészéből, amelyek ismerete később közel elengedhetetlen lesz: ilyen például Traveller [Utazó] története, aki a negyedik rész [House of Chains/Láncok háza] után feltűnik a nyolcadikban is [Toll the Hounds], és csak Esslemont-féle Return of the Crimson Guardból tudhatunk róla, illetve arról, mit csinál