A vén kyr páncélján felizzottak a vért fémjébe kovácsolt kristályok, ahogyan a páncélba foglalt test minden ina megfeszült a dombról lefelé özönlő orkok és óriások láttán. Lassú, rendezett hátrálást parancsolt a szellemnyelven a többi pusztítónak és oldalra pillantva az arcformára öntött sisakok bólintásából értette az ifjabb harcosok beleegyezését is. Átkozta a sereg vezéreket, akik ilyen ördöngős terepet választottak a csapatok felvonulására, átkozta magát, amiért nem erősködött azért, hogy hosszabbítsák meg az ifjak gyakorló idejét, hiszen fogytán voltak már a mesterek is mikor őket az Erőd falaki közé fogadták az anyrok kegyelméből.
Leges legjobban mégis a Gyűlölet asszonyát, Avida Dolort gyűlölte, aki miatt az egész átokverte háború kirobbanhatott és a valaha volt tartomány helyét most kárhozott seregek és megfáradt birodalmi gyalogosok tapodták, vérvörös viszályban csapva össze nap mint nap.
Halál rád Avida, halál rád te démoni asszonyállat!
– Alakzatba! – kiáltotta rekedten, harmadik napja a sűrű füstben vagy a csatatéren kiszáradt torokkal. Annyi esélyt remélt, hogy a dombra fölérve, a monolit tövében megvethetik a lábukat és kitarthatnak… valameddig. Túl távolra szakadtak el a fősereg elől kitérő alakulatoktól és így pont az orkok hordáinak útjába kerültek, nem úgy tűnt, hogy bármi is az útjukba állhatna. A vén kyr két kézre markolta hosszú szablyáját, mely vékony de halálosan éles volt, hiszen pengéje lunir művesek remeke volt, ha itt elesik nem okolhatja majd a kardját és kovácsát. Megvetette a lábát, hallotta, hogy körülötte a kyr harcosok is maguk vagy családjuk mantráit szavalják sisakrostélyaik alatt.
„Pap – szállt a megszólítás szellemnyelven – találj a fóliánsaid között valamit, ami segíthet rajtunk, mert mind itt bukunk az istenek segedelme nélkül.”
„Parancsnok, minden isteni adományom elhasználtam az ezelőtti ütközetben már, idő kell míg a könyvemben megfelelő litániára találok, csak egy kis időt nyerjenek nekem.” – az öreg emlékezett még, hogy a korábbi összecsapásnál Weila papja maga is részt vett a verekedésben és nem egy harcostársát mentette meg szakrális erejével a biztos haláltól mely a Fátyol mögé rántotta volna őket. Most pedig igen nagy szükségük lesz minden megmaradt harcosra. A fiatal papra gondolt, aki a páncélosok fala mögött görnyedezett a dombon felfelé, ha idő kell, szerez neki annyit amennyi erejéből tellik. Csak remélhette, hogy elég lesz, bármire készüljön is a szentember.
A félszáz Pusztító a domb lábától a domb közepéig vette körül a magaslatot, mielőtt a vadak elérhették volna a harcosok sorfalát a parancsnok átértékelte a körülötte folyó valóságot és belső ritmusához hangolta azt, katonái számára is megdöbbentő gyorsasággal lépett ki a sorból és nyársalta fel a felé ugró félvad állatot majd lépett előre egyet, hogy megvethesse lábát egy biztos ponton, már nem tudott vezetőként, higgadtan látni vagy mérlegelni, belépett a vas idejébe. A testére kovácsolt páncél kristályai felizzottak minden lépésnél és vágásnál, hol jobbra, hol balra lépett el a csapások elől, egyenes, makulátlanul tiszta kardját egyetlen egyszer sem emelte fel védekezéshez, másfajta harcot vívott mint ellenfelei tették. Minden csapásával pajzsot, karokat, csontot, koponyát lyukasztott be, csuklómozdulattal akasztotta be az ork pengéket és törte el őket, hogy megrökönyödött gazdáik torkát döfhesse át egy újabb szúrással.
Harcosai igyekeztek, nem elmaradni tőle. Tőlük telhető legnagyobb elszánással vetették magukat a küzdelembe, ám csapásaik és technikájuk akármennyire a parancsnok által beléjük nevelt formagyakorlatokat tükrözték, árnyéka volt csupán a skarlát és kék színekben fürdő tisztavérű kyrnek, aki úgy tetszett egymaga emelt gátat a hömpölygő áradatnak.
A monolitot elérő pap előbb az égbe nyúló fekete kőmonstrumot mérte végig, aztán nyitotta csak ki rá harmadik szemét, amely a kő körül örvénylő isteni és mágikus energiák erővonalait is feltárta előtte. A kő magába gyűjtötte az átkos vidék minden szentségtelen vagy rossz energiáját és fel, az egekbe sugározta el azt. A pap látta ebben Weila akaratát, hogy pap- és hittársai műve lehet csak ez a torzmágiákat megcsapoló kőcsapda és melyből ha több lehetne Rualan tartományában a gonosz istennő ártó erejét is meg lehetne szüntetni, azonban erre nem volt ereje most és lehetősége sem. Végignézett a csatán, megpillantotta a harci lázban úszó első vonalakat és azt, ahogyan a magaslatokról majd minden irányból feléjük törő iszonyat megállíthatatlanul özönlik a monolit dombja felé, mintha akárcsak ez lenne a céljuk vagy végzetük.
Látta milyen bajnokul küzdenek a fiatal Pusztítók és milyen borzalmas rendet vágnak az orkok sorai között, azonban látta a dombbal szemben feltűnő éjsötét árnyakat amelyek még a hordák egy részét is árnyékba vonták és megértette, hogy nem tarthatnak ki örökké Kyria legjobb harcosai sem, segítenie kell nekik. A kőoszlop mellé térdelt és kibontotta iszákjába rejtett kódexét, melyben olyan tudományok és titkos igék voltak lejegyezve melyekhez nem sokan férhettek hozzá rendtársai közül. Ő is azért jutott ehhez a különleges gyűjteményhez, mert önként vállalta ugyan a szolgálatot, de az anyr, Weila főpapja megértette milyen nehéz küldetést szabtak ki rá, mely más időkben büntetés lett volna inkább, mintsem a tehetségesek kötelezettsége, de nem más idők voltak. Kevélyen csapta fel a megfeketedett borítójú könyvet és azon varázslatokhoz pörgette a megsárgult lapokat ahol az idézések, azok közül is a legősibbek lettek lejegyezve. Akárhogy is tagadták rendjének tagjai, ő sejtette és később már hitte is, hogy bizonyos formulákat nem Calowynról hoztak az alapítók, hanem a leigázott népek vallásainak felhasználható részeit szedték ízekre, hogy a meghódított föld minden szellemét a rabigájuk alá hajthassák. Elmélete szerint ezen a ponton, ahol Weila akaratából a föld és ég mágiáját összpontosító műemlék mered az ég felé, e mágikus formulák minden halandó szájából kiejtve sikerrel kell, hogy végbemenjenek.
Ahogy tenyerével az éjsötét obszidián felülethez ért, egy pillanatra hezitált, hideg volt a kő. Valamiért azt remélte meleg lesz, hogy érzi majd az asztráltérből átszüremlő energiákat vonaglani a monumentum mélyén, mégsem így volt. Utoljára a harcolók és a távolban derengő lények felé nézett és ajkán ideges mosollyal a kőre tapasztotta tenyerét, már semmit nem veszíthet.
– Sosem érezted magadat magányosnak ezeken az utakon, parancsnok? – az Inkvizítor hangja szinte barátian hangzott ebben a fémes és mechanikus zajoktól terhes környezetben. Egy hónap összezárva a Sötét Angyalok Delta szektorra kirendelt parancsnoka mellett még a sokat látott purgator stílusán is csiszolt valamelyest. Ez nem volt elmondható magáról a parancsnokról: a maga közel másfél embernyi nagyságával ugyan nem lógott ki az alá rendelt gárdisták közül, ám tekintete, mely a hideg űr minden kegyetlenségét visszatükrözte a lézerüveg innenső oldalán a legtöbb halandó szívébe feltétlen tiszteletet ébresztett az alig száz esztendőt megért elöljáróval szemben.
Az inkvizítor, bár igyekezett leplezni ezt, sokszor feszélyezve érezte magát a parancsnok társaságában. Az ugyanis nemhogy ritkán válaszolt, de ha így tett borzalmas módon kritikusan állt magához a kérdés feltevéshez is, így mostanra társalgásaik legtöbbször igen egyoldalúak voltak. Már letett volna arról, hogy választ kapjon, ám hallotta amint a parancsnok rohampáncéljának szervói felsírnak és a tiszt a híd kilátójának egy másik szeglete felé fordul, bíztató vagy éppen baljós jel.
– Ha ez egy újabb tesztszerű feladvány mely az Istencsászárba vetett bizalmam mélységének kifürkészése felé irányul a válaszom nem, sohasem érzem magam egyedül kéttucat megbízható halálosztó, félszáz birodalmi űrgárdista, másfélszáz légiós és háromszáz hajón szolgálatot teljesítő technikus között, hiszen tudom, hogy Császárunk szelleme velünk van a hajón, távolodjunk el mégoly messze trónjától a hidegűrben, ő mindig velünk van. – hangja fakón csengett az üveg és fém falak között, az Inkvizítor úgy érezte, hogy a hídon tevékenykedő tisztek és beosztottjaik is kenetteljesen végigvárták a parancsnok válaszát és csak utána foglalkoznának ismét a holo-monitorokon feltűnő értékek elemzésével.
Ami legaggasztóbb volt a parancsnokkal kapcsolatban, hogy rohampáncélja nélkül még nem látták a hajón, a sugárpallosának markolata jobb válla fölött meredt ki mélysötét vértje vállapjai mögül, ám még használatban sem látta soha ezt az inkvizítor, ám a közlékenyebb űrgárdisták beszámolóiból azt a következtetést vonta le, hogy soha nem is kívánja a karddal látni őt. Azok a Sötét angyalok, akiket megkérdezett elmondták, hogy a parancsnok, ha kivonja a kardját akkor a legelkeseredettebb rohamra kell számítani, mert ilyenkor senki és semmi nem áll meg a Rendház itteni vezetője előtt. Egy űrgárdista mesélt egy esetről mikor egy bolygóra ellenőrzés céljából leszállva a parancsnok a megérzésétől hajtva rohamot vezényelt és kardját kirántva végzett az eléjük küldött fogadóbizottság tagjaival, melynek több tagját még átalakulás közben érte a halál. Azt mondják sokan a parancsnokról, hogy szagról megérzi, ha génorzók vannak a közelben és ő rendelte el a legtöbb exterminatust a Rend történelmében szolgált parancsnokok közül.
Az inkvizítort elgondolkodtatták a hallottak, eldöntötte, hogy amint módja nyílik rá jelentést ír a különc parancsnokról, félelmei szerint, ha nem is tért el az Istencsászár tanaitól, de közönyössé vált az irányukban és ez éppoly veszélyes lehet a Birodalom lakóira, mint az alá rendelt hithű űrgárdisták számára is, akiknek elveszítése bűn lenne a Sötét angyalokkal szemben. Ez a Rendház szenvedte a legnagyobb veszteségeket a legutóbbi, szám szerint XXXXVIII. keresztes hadjáratban, de töretlenül működik tovább, hála a császár buzgó híveinek. Gondolatait a Gyalogság, a Birodalmi űrgárda kapitányának érkezése: zavarta meg, krómfekete uniformisában eléjük léptetett és szalutált:
– Inkvizítor uram, Janus parancsnok testvér. Ezt látniuk kell!
A fiatal pap kántálása halkan kezdődött, ahogy a sosem formált szavak elhagyták ajkait, majd a teste mélyéről felszabadított tudás, hatalom olyan erővel töltötte meg a hangokat, hogy a körülötte harcolók tudatába is beférkőztek a korok óta elfeledett rigmusok. A fiú transzba esve szavalta előbb a könyvből, majd a szöveg önmagát invokálva citáltatta az önkívületbe esett pappal, aki fejét hátravetve a Kyria előtti időkből fennmaradt hatalom karjai között rázkódott, kezével már görcsösen kapaszkodva a monolit sötét felszínébe, melyen koncentrikusan a tenyerétől különös indajelek kezdtek felfényleni, feléledni a halott kőben.
A kyr vérű parancsnok tudatába is elért a litánia zöngéje és két végzetes csapás közötti pillanatban hátrafordult, hogy lássa mi történik a dombon. Szabadon maradt helyére két Pusztító nyomult be, hogy parancsnokukat ne érhessék el a támadók orv pengéi. A kapitány arcából kifutott a vér, ahogyan meglátta a fénycsíkokkal futtatott éjszínű monolit tövébe kántáló papot.
– Mi a kénköves Tharrt csinál ez? Miféle démont készül ránk szabadítani? – kiáltotta magából kikelten. Nem egy harcban vett már részt és nem egy balul sikerült expedíciónak látta már vesztét ilyen bizonytalan eredetű kőmonstrumok által. Sem magának, sem az embereinek nem kívánt ilyen véget, most a lelküket kellett megvédenie, ha az életük el is vész. Céltudatosan megindult a domb felé, szablyája baljósan villogott és páncéljának fényei is mély kék színt öltöttek, amik fenséges árnyakkal vonták be kibomlott hófehér haját és hosszú szakállát.
Egy pillanatra bizonytalanná vált a talaj, gyanakodva nézett fel zord gondolataiból, ami arra volt elég, hogy felismerje a levegőben fodrozódó valóságvonalakat és tudatosuljon benne a másik hang is. Hatalomszó. A meghasadó valóság területén egy pillanatra minden Pusztító lelassult majd páncéljaik sisakjai alól néztek ki ijedten parancsnokukra aki tátott szájjal pördült meg, hogy szembenézzen az előtte magasodó óriással, lomhának tűnő mozdulattal emelte maga elé a szablyát ám az óriás egy jól elhelyezett suhintásával őt és két másik Pusztítót is merőlegesen oldalra söpört el, akárcsak a vásári bábokat előadás után szokták. A fenevadak közé zuhant Pusztítók hatalmas csendüléssel érkeztek és bár zuhantukban két – három orkfajzatot maguk alá szorítottak mégis ijesztő túlerő vette körül őket. Mire a vén kyr és az egyik társa felállt a harmadikat már kihámozták vértjéből és véresre szabdalták. Szavak nélkül cselekedtek, vértes hátukat egymásnak vetve dacoltak a körülöttük tomboló őrülettel, ajkukról felszakadó kiáltással Kyria dicsőségét és örökkévalóságát bizonygatták. Ám tudták, hogy számukra a harc közel véget ért már.
Jéghideg mindenség vette körül, a csillagok fényei ragyogtak amerre csak látott. Látott? Nem volt szeme hogy lásson, nem volt teste hogy érezzen. De tudta, hogy a mindenség hideg és a csillagok fényesen ragyognak. Tudta, hogy lassan haldokló, mégis örökkévaló istenek nyughelyei, melyek fénye halandók milliárdjait táplálják meleggel és mindazzal, mely az élethez szükséges, tudta hogy e mindenség végtelen és tudta, hogy mégis van középpontja, egy távoli fáklya, a legtávolabbi zsarátnok. Mégis az ragyogja be a végtelen minden szegletét, mert az ő fénye elér mindenhova, tudta hogy ez egy személy, aki mindent feláldozott azért, hogy népét megmenthesse a Káosztól és a szörnyektől.
Szörnyek.
Tudta hogy e végtelen minden csillaga körül szörnyek várják az alkalmat, hogy Káoszba, romlásba döntsék az ismert világot, hogy sötétséget vigyenek oda, ahová az Egyetlen áldozattal nyert fénye hozott megváltást a népek számára, kiket a maga formájára alkotott meg, hogy felismerhessék egymást a küzdelmek idején. Látta a szörnyeket, látta a káosz teremtményeit, kik minden világban másképpen, mégis hasonlóan néztek ki. Látta Avida Dolor gyermekeit, látott hozzájuk hasonló zöld bőrű retteneteket, látott a szépek népéhez hasonlatos, de mégis ősibb fajokat, látott olyan lényeket melyek felvették más, hivő népek lakját hogy csapdába csalják az eltévelyedetteket, látta világok ezreit, melyeket vonzott a káosz ám az elpusztította őket,…
…mint lepkét a láng.
Repült, érezte az idők korok múlását, látta a helyet, ahol a Gyűlölet Asszonya fogant egykor, egy felperzselt, kihűlt világot, de látta a mélységben lakó akaratot is, mely kezeit nyújtja az ismeretlen felé és visszavárja mindazt, mit az úrnő testesített meg. Látta a Hivő harcosokat, kik a végtelenben vándorolva terjesztik az Egyetlen igéit és hozzá fohászkodva söprik el a gonoszt világokat lobbantva lángra olthatatlan, örökké égő lángok áldásával,…
…exterminatus.
Látta a fekete monolitot, magán viselve a végtelen vándorainak jelét, a holtak és élők jelét, látta a fényeket melyek vezetik őket és látta azt is, hogy keresnek, kutatnak valamit, valamit, ami hozzájuk hasonlatos.
– Vészjelzés kapitány? Ebben a szektorban? – az Inkvizítor kétkedően nézett a marcona kinézetű, de makulátlan uniformisú gyalogsági parancsnokra. Az állta tekintetét, ha csak fél szemmel is. Egy évekkel korábbi küzdelemben hagyta ott egy hideg, zord világ harcmezején, zokszavát sem hallották, voltak, akik rosszabbul jártak abban a balul sikerült hadjáratban.
– Efelől nincsen kétség, Inkvizítor uram. Régi kódot használnak, a rendszer nagyon nehezen észlelte ugyan, de minden kétséget kizáróan vészjelzés. – a kapitány félig organikus, félig mechanikus szeme izgatottan járt a két feljebbvalója arca között, további utasításokat várt az üggyel kapcsolatban, ám Hummer inkvizítor arcán csak rosszallást, Janus elöljáró elfelhősödött tekintetén inkább baljós jeleket vélt felfedezni. Végül az űrgárdista parancsnok jutott hanghoz elsőként:
– Ha mód van, rá adjon vizuális elérést a vészjelzés terra-kettes környezetéről, tudnunk kell mire számítsunk ettől a szituációtól. – úgy tett mintha az Inkvizítor elnyúlt, hitetlenkedő arcát nem látná. Jelentőségteljesen még egy lépést tett a konzolok felé, ahol a beérkező adat rengetegeket dolgozták fel a helyükre rendelt technikusok.
– Zérus-húsznál lesz holografikus képünk uram a terepről. – zúgta egy altiszt a terminálok mellől, a parancsnok csak biccentett. Legbelül már régen döntött. A felvillanó képeket előbb az optikák hibájának értelmezték, ám rá kellett döbbenniük, hogy a valós eseményeket látják. Borzalmas, inhumán fajzatok tépték és marcangolták a vértes alakokat akik egyre csak szorultak feljebb a domb magaslatán vibráló fényes jelzőkőnél, melyet aktiválhattak nemrég.
– Orkok, – jegyezte meg a Légió kapitánya, ám egy pillanatra elbizonytalanodik – de nem zöldek.
– A Fehér Sebek Rendház Közelharci Halálosztói lehetnek, hallottam már a vitézségükről – méregette a felvételeken megjelenő páncélos alakokat a parancsnok.
– A Káosznak számtalan formája van szert a galaxisban kapitány, ne vakítsa el ezek sokszínűsége. Gondoljon akárcsak a Génorzó telepekre, hogy az élet milyen sok formáját képesek replikálni, mégis a megelevenedett gonoszt szolgálják és csak a pusztítás, felperzselt, kifosztott világok százai maradnak mögöttük.
Jobbján felsíró fémhangok jelezték a parancsnok mozgását, aki döngő léptekkel indult a hidraulikus ajtó felé. Ijedten ugrott el az útjából két jelentésekkel zsonglőrködő fiatal technikus. Az inkvizítor utána indult, de már csak a depóliftek folyosóján érte utol.
– Mégis mire készül Janus parancsnok?
– Felkészítem az embereimet a harcra, az orkok kemény ellenfelek lehetnek, számukból ítélve nem egy klánból verődtek össze.
– De hát őrültség lenne lemenni közéjük, a szabályzat világosan kimondja, hogy milyen esély százalékoknál alkalmazhatjuk az extermi…
– Nekem nem szükséges a szabályzatra utalnia, azonban nem hagyhatok figyelmen kívül egy, az Istencsászár híveinek nevében küldött vészjelzést, ha mégoly esélytelen is a küzdelem.
– Nem azért megy oda, hogy a túlélőket mentse, de nincsen joga feláldoznia egy szakasz űrgárdistát.
– Mindenhez jogom van. – az Inkvizítor elkerekedő szemei közé egy olyan csapást kapott az energia kesztyűből, hogy csak a felszikrázó testpáncélja fogta meg és védte attól, hogy a szembe lévő falra ne loccsanjon ki a koponyája. Aléltan csúszott le a fémpadlóra és a parancsnok nyugodt léptekkel állt be a liftbe és irányította azt a gárdisták szállásai felé.
Az újabb roham a liftben tört rá, ahogy eluralkodott felette a gyengeség. Megszédült és a fémrácsoknak dőlt. Verejték folyt végig a halántékán, a légszomj szinte mardosta a torkát. A lift résein ritmikusan átszüremlő jelzőfények bántották a szemét, de nem tudta behunyni őket. Nem volt a saját testének ura. A kopott, viharvert páncél eresztékei panaszosan nyögtek fel, ahogy a beépített rásegítő motorok megpróbálták kiegyenesíteni elerőtlenedő testét.
Sikerült lehunynia a szemét és zihálva előregörnyednie, kapkodva szedte a levegőt. Nézte, ahogy a homlokáról csorgó kövér izzadtságcseppek csilingelve érkeznek meg a lift plexiüveg padlójára és látta azt is, hogy hamarosan az alsó szintre érkezik. Kiegyenesedett, összeszedte magát. Nem gondolt a rohamokra, melyek egyre gyakrabban és egyre intenzívebben kínozták. Nem mert belegondolni mi lenne vele, ha a harctéren fogná el, harcosai előtt a fájdalom. Fémkesztyűs markának ujjaival egy izzadtságcseppet morzsolt el, majd lerázta a páncélkesztyűt és kilépett a felvonóból.
Büszke lehetett a Halálszárny tagjaira és a Kilences század harcosaira, elégedetten vonult végig rendezett barakkon, mindkét oldalán teljes, rohampáncélzatban posztoló, harcra kész űrgárdistákkal. A holoteremből küldött rövid bináris parancsot a hadtisztek elértve felszerelték a gyorsreagálású hadtest teljes legénységét. A leszálló fülkék ajtajai komor méltóságteljességgel ontották sápadt fényüket a lifttel átellenes oldal fémfalában, oldalukon az aktivizáltságukat szimbolizáló rúnajelek fénylettek. Ahogy a parancsnok végignézett a szálláson el sem tudta képzelni, hogy pár perccel korábban még milyen nyüzsgés és sietség lehetett úrrá a századon, de amint a Halálosztók elitjeihez ért, ahol a páncélok mélyzöldje hófehér, szertartásos színekbe fakult át visszaemlékezett mikor még maga is egy század tagja, a Birodalom hadigépezetének egy csavarja volt és emlékezett, hogy sohasem volt nyüzsgés a hirtelen elrendelt riadókészültség után, mindenki kimérten, olajozottan tette a dolgát, mert tudták, minden elvesztegetett pillanattal az elkövetkező csata kimenetelét veszélyeztethetik.
Mélyen elgondolkodva nézett egy Halálszárny sisak krómacél ellenzője alól kivillanó vörös szempárba, majd a felsorakozott űrgárdistákhoz intézte szavait:
– Az ellenség hadereje számos, a bolygót melyet védenünk kell, nem jegyzi a csillagtérkép, ám mégis archaikus vészjelet kaptunk róla. Kötelességünk teljesíteni az eskünkben megfogalmazottakat, miszerint utolsó leheletünkig védelmezzük a császárt és mindazokat, akiket védelmébe vett végtelen bölcsességében. – a kettős hadrend végére érve döngő léptekkel fordult meg, szembe a leszálló egységek kabin ajtajaival és mert úgy akarta, a testpáncél vállvasai között sötét zöld köpönyeg bomlott ki, rajta a Sötét Angyalok koponyával díszített jelképével – Mert mi, a Sötét Angyalok Rendházának Kilencedik Gyorsreagálású százada vagyunk, kiknek sorsa és végzete a Káosz mindent elnyelő és felperzselő fattyainak kipurgálása az ismert világegyetemek mindegyikéből, mert ahol felüti fejét a gonosz, ott mi leszünk az elsők akik földet érve visszarugdossuk őket abba az olvadt kénben fortyogó poklukba ahonnan előmásztak és mi leszünk azok, akik az Istencsászár kegyelméből az első és utolsó csapást mérhetjük az elfajzottak légióira. Az Istencsászár nevében!
Az Istencsászár nevében…!!!
Zengte a szókat félszáznál is több hívő torok és hitte ugyanennyi kettős szív a szavak igazságát, hiszen sosem ismerhettek mást. Kezükben sugárvető és lángvető termett, ahogyan rendezett, kilences csoportokban a kabinok fel vonultak. Az energia kardokat hordozó csapatvezetők magasan fejük felett tartva fegyverüket vezették egységeiket a leszálló kapszulákba. A Halálszárnyak egy külön részben foglalták el helyüket, mely a többi csapat előtt éri majd el a földfelszínt, Janus parancsnok is ebbe lépett be, utolsóként hagyva el a kiürült csarnokot. A hidraulikus ajtó szisszenése után fújta csak ki a levegőt és nézett végig a hevederekhez szíjazott halálosztók sorain. Először érezte úgy, hogy hibásan cselekszik, amikor nem rendeli el a bolygó teljes és végleges elpusztítását, azonban nem bírta elviselni azt sem, hogy a bezártság fenevaddá tegye és tudta, hogy katonáinak is szüksége van erre, még ha belehalnak is, de a harcos dolga hogy harcoljon. Egy szokásosnál több, rituálisnál kevesebb mozdulattal oldotta meg a tarkójánál összefont hollófekete haját összefogó kapcsokat. Sötét haja szétfolyt a vállvasak és a nyaklemezek között, de így érezte magát elemében harc előtt. Legyen meg az Egyetlen akarata.
A kapszula kilövése előtti tizedmásodpercekben az Istencsászárhoz, a végtelen átellenes pontján trónoló isteni lényhez fohászkodott erőért és kitartásért a maga és az emberei számára. A kabin hatalmasat rándult, ahogyan a mechanikus karok elengedték és a hajtóművek kilökték a gárdistákkal teli egységeket a hajótestből. Nem hallották a detonációkat, a mesteri pontossággal megkomponált mechanikus szólamokat melyek útjuk indulását jelezték, nem. Torkukban doboló szívük hangjaira tudtak csak figyelni, ahogy aprónak tűnő fémkoporsóikat körülölelte az őr hidege.
Az ablaktalan fülkéből nem látták a feléjük közeledő planéta végtelen tengerein úszó kontinenseket, a légkör közelébe érve lassulni kezdtek, mintha kocsonyás, vizenyős masszát értek volna, ám a leszálló egységek oldalán felfénylő rúnák hatására lángoló üstökösökként zuhantak tovább a földfelszín felé. Az utasok digitális óramű visszaszámlálásából, na meg gyomruk borzalmas háborgásából tudhatták, hogy ütemesen közelednek a felszín felé, élen a Halálszárny hajójával.
Elkínzottan tolta markolatig az óriás nyakcsontjai közé a míves pengéjű kardot. Alkarvédőjéig vérmocskosan, az életéért küzdött a halódó óriás ölelésében. Fuldokolva próbálta magát kivonni a mázsás karok közül és egyszerre a kardját is kibontani a hájas fej alól, lehetőlég minél nagyobb kárt okozva benne. Ő magát sikerült kipaszíroznia a halódó kezek közül, de úgy tetszett keskeny pengéje elakadhatott valahol és a zuhanó test vészesen rántotta magával a kyr harcost. Bal vállvasa leszakadt az öldöklő harcban, de nem tudott ezzel törődni. Jobban aggasztotta az hogy fegyver nélkül maradhat egy ellenséggel körülvett harcmezőn így ismét nekiveselkedett a kard kihúzásának, pedig a testtel együtt lassan ő maga is átfordult. Az utolsó pillanatban végül mégis sikeresen kitépte a sebből és oldalra gurulva kikerült az elzuhanó test elől és talpra érkezve egy ork kezet metszett le tőből, alkarvédője könyök részével pedig egy koponyát zúzott be visszakézből. Tompa fájdalmat érzett az oldalában, ahogy egy vad fémkardja rést talált zilált vértezetének lemezei között, dühödten vágott vissza és a felcsapó vérpermetben állva kaszabolta maga körül a hozzá legközelebb eső ork dögöket.
Ahogy lassan tisztult körülötte a tér, erélyes kaszáló vágásai hatására a domb felé pillantott és tekintetével a papot kereste és a démont, melynek megidézésétől az első pillanattól tartott. Elszánt tekintettel indult a domb csúcsán védekező Pusztítók sorfala felé, minden útjába kerülő orkfajzatot megrövidítve egy karral vagy fejjel. Mikor karmazsínszínben pislákoló páncélja feltűnt a sorfalat álló kyr gyalogosoknak hárman ékbe állva indultak ki parancsnokuk védelmére. Az öreg kyr felsóhajtott, ahogyan az általa okított hadrendet viszont látta az elszántan védekező mortorok részéről, büszkeség öntötte el a szívét.
Aztán meghasadt az ég…
Látta a szférákon ütött réseket, amint meteorit viharként söpörnek végig mindazon, amik Korok óta védelmezik az életet, ám erejük túlmutatott a valóság határain, tudta hogy az üstökösök mélyén harcosok, a hideg űr vándorai érkeznek és hogy a harcban a megfelelő oldalon fognak küzdeni. Ezt teszik eónok óta, mióta csak létrejött a Rend a mindenség világai között. A hideg űrből visszatérő alig ismert rá saját, elhagyott porhüvelyére, de az ismert kötésekbe visszatérve már valamivel biztosabban mozgatta ujjait és látta is az égből érkező csillagokat amint a monolit körül koncentrikus körökben csapódnak be a fenevadak sorai közé, látta a ragyogó égi vándorokat rohamra indulni, látta a hideg űr lángjait szórni őket, s bár maga tehetetlen szemlélője volt csupán önnön testében mindennek elméjével felfogta miféle erőket szabadított el…
Nyelt egyet és Weilához fohászkodott azért, hogy tette ne bizonyuljon végzetes tévedésnek vagy hibának.
Az első osztag minden gond nélkül landolt a jelzőfénytől párszáz lábnyira a dögök között, elsőnek a parancsnok ugrott ki a feltáruló ajtón, majd mögötte a Közelharci Halálosztók osztaga következett. Vibrobárdjuk borzalmas sebeket tépett a megzavarodott ellenfelek soraiban és Janus előljáró is ízekre tépett féltucatnyit a mutáns férgekből energia kesztyűinek hála. Megértette, hogy az Invizítornak ebben igaza volt, nem a bőrük színe számított. Legalább olyan elszántsággal és fanatizmussal estek nekik mint űrbéli társaik akik járványként hódítják meg a galaxisokat. De neki, mint a Kilences század parancsnokának az a kötelessége – egy újabb ork vadállat gigáját roppantotta el és hajította a hát mögé, felsíró szervo motorok – hogy gátat vessen ennek az istentelen fattyú népség jelentette rémálomnak és így is fog tenni. A feléje rohamozó farkas pofájú fenevadakat, melyek úgy tűnik a felszíni mutánsok hátasai lehettek, két-két sugárpisztolyból leadott lövéssel némított el majd a Halálszárny élére állva a monolit felé indult maga is. Ekkor figyelt fel a dombot védelmezően körülvevő vérmocskos vértezetet viselő harcosokra, akik utolsó erejükkel is a magaslatot tartották. Keze megszorult a fegyver markolatán, kezdte érteni a helyzetet…
A kyr parancsnok értetlenül nézett a földbe csapódó csillagszilánkokra, majd a belsejükből kisorjázó fehér páncélt viselő alakokra. Egy lobogó köpenyt viselő, éjfekete hajú férfi a domb felé indult, kezében a lángoló halált köpő varázsszerrel, szemében elszánás és olyan kegyetlenség sütött, hogy a sokat megélt parancsnok is megrendült egy pillanatra, de aztán hamar a hangjára talált:
– Dela Mortor, angador morte intensie. – kiáltotta, mely a Pusztítóknak szóló felszólítás volt a halálig tartó küzdelemre megvetett lábakkal ott, ahol állnak. A kyr két kézre fogta a hosszú, lunír pengéjű szablyát és a közeledő alakokat méregette, legyenek barát vagy ellenség, de a kijáró módon fogadják őket. A széles vállú, sötétzöld páncélt viselő férfi ekkor ért fel a kaptatóra, mögötte harcosai borzalmas rendet vágtak a felfelé igyekvő eretnek lények sokaságaiban bárddal vagy lángvetőkkel. A távolban újabb csillagszilánkok csapódtak a földbe, úgy tetszett az égbolt minden erejét beveti a Gyűlölet Asszonyának hadai ellen, a kyr elmosolyodott.
A sötét hajú férfi, méregetni kezdte előbb a monumentumot, majd a tövében fekvő alélt fiút, végül az előtte álló vén kyr nemest. Mélyen a szemébe nézett, de a smaragdszín tekintet nem fakult el az évek alatt a fiatalságához hasonlóan.
„A Császárt szolgáljátok?” – a kyr az elméjében felhangzó szavakat különösnek, idegennek érezte, azonban maga is járatos volt a szellemnyelvben így felvetett fejjel válaszolt, de némán.
„Az egyetlen császárt, ki békét hozott a földjeinkre.” – szemében smaragd lángok lobogtak, egy pillanatra úgy érezte megszédül, melegséget érzett a jobb oldalán végigfolyni, de csak érzéki csalódás lehetett.
„Ilyen békét? – mutatott energia kesztyűs kezével a páncélos alak a harcmező felé – Olyan békét hol a Birodalom legjobbjainak kell elbukniuk téves döntések és elhamarkodott parancsok miatt? Olyan békét, ahol világokat söpörnek tisztára olthatatlan lángok tengerével? Ez a te hited katona?”
A kyr az előtte álló jelenés szemébe nézett, most nem kegyetlennek, hanem megfáradtnak látta. A feldúlt lelkű parancsnok vállai felett látta, ahogyan fehér és zöld páncélos alakok a dombok közül kiűzik az orkok főerejét és visszavonulásra késztetik őket. Sóhajtva nézett újra a hollóhajú férfi szemeibe.
„Ez volt atyáim és azok atyáinak hite és élete. – az oldalában kelt melegség szúró fájdalommá hevült, érezte, hogy lábai megremegnek – Nem ismertem más utat sosem, mint a Császár szolgálatát és bár sokan úgy hiszik elhagyott minket, számomra nincsen más mód, ahogyan élhetnék és tudom fiaimnak sem lehetne más. – vért köpött, térdre is rogyott volna, ha a smaragd páncélos lovag meg nem tartja – Egyedül a Császárért és a Birodalomért érdemes.”
A két harcos tekintete összekapcsolódott, a zöld vértezetet viselő köpenyes alak tartotta az öreg fejét, míg az el nem aludt végleg, több szó nem esett közöttük, nem volt szükségük rá. A köréjük gyűlő Pusztítók és Gárdisták leborulva imádkoztak Császárukhoz a maguk nyelvén, a harcban elesettek szelleméért.
A fiatal pap hangjára találva lépett a Sötét Angyalok parancsnoka elé, aki mélyzöld palástját teríttette a holt kyr nemes testére. A fiú megilletődve habogott, majd gondolatait összeszedve koncentrált a szellemnyelv formuláira.
„Kik vagytok Uram?” – kérdezte csillogó szemekkel az óriásnak tűnő alakot.
„A Sötét Angyalok Kilences Gyorsreagálású Századának Űrgárdistái és Halálszárnya vagyunk. Ti pedig, ha jól gondolom a Császárt védelmező Fehér Sebhelyek közül valók vagytok.” – a parancsnok rendületlenül válaszolt a kérdésre, nem olyan embernek tűnt akit megrendít ha naponta ezerszer kellet volna ezt a bemutatást elsorolnia, várakozóan a fiúra tekintett aki zavarában bólogatni tudott csak, Janus parancsnok sóhajtott, nem kívánta a napot egy Inkvizítor megsértése mellet egy fiatal Könyvtáros kioktatásával tetőzni.
„Mindjárt gondoltam, csak ti lehettek olyan elszántak, hogy tűzfegyverek nélkül szálltok szembe sokszoros túlerővel szemben. Tisztellek benneteket ezért.” – őszinte tisztelettel bólintott a mellettük elhaladó Pusztítók felé, akik a csatatéren elesett társaik testeit hordták egy helyre. Elrévedve nézett a távolban lobogó máglyák fényébe, melyek egyikében a köpenyével takart nemesenszületettet adták vissza teremtőjének. A parancsnok primitív szokásnak tartotta, de nem kívánta aggályait a láthatóan bennszülött Könyvtárossal megosztani.
Egyik tiszthelyetteséhez lépett, aki kissé feszengve teljesített szolgálatot a monolit tövében. A követ vizsgálgatta és azt találgatta hányadik hadjárat során helyezhették le ide ezt a jelzőkövet. A parancsnokot nem zavarta a különös kérdés, elégedett volt a tudattól hogy minél régebbi az eszköz annál is inkább a Birodalom technikusainak ügyességét és rátermettségét dícséri a munkájával. Az éjszaka utolsó fényeinél búcsút vettek a Pusztítóktól, utoljára Janus lépett a feljáróra, végső pillantást vetve a távolban füstölgő máglyák felé, majd az utolsó „csillagszilánk” is a magasba emelkedett. A kyrek hosszan nézték a távolodó fényeket majd Weila szolgájának vezetésével elindultak arra amerre seregeik főerejét sejtették. Kis szerencsével estére már be is érhetik őket, így kemény tempót diktált, jól látta korábban a Pusztítók kapitányától milyen módon ösztökélje katonáit nagyobb erőbefektetésre.
A hajóhídon csend honolt, csupán a végtelen űr és Sötét Angyalok parancsnoka méregették egymást, néma harcot kezdve az örökkévalóságért. Az ajtó hidraulikája fújtatva engedett utat a hídra lépő Inkvizítor számára, aki igen erőteljes léptekkel ért fel a rohamvértes alak mellé, a parancsnok mégsem nézett rá.
– Magyarázattal tartozik parancsnok a viselkedésére nézve. Követelem hogy tegye meg. – az Inkvizítor fortyogott, soha senki nem tagadta még meg parancsát és soha senki nem alázta meg még így. Jogosnak érezte emelkedett hangját a Gárdisták vezetőjével szemben. Az azonban csak egy fáradt pillantás erejéig nézett rá, az Inkvizítornak ez is elég volt: megfagyott a vér az ereiben, ahogy a parancsnok jéghideg ürességet sugártó szemeibe nézett. Rabul ejtette a tekintetével.
– Most én kérdezek Inkvizítor testvér. Mi táplálja a csillagok fényét? Mi az a kozmikus erő amely nélkül a Császár sem létezhet.
A pszi beavatott tátogni sem volt képes ilyen mérvű eretnekség hallatán, megsemmisülve nézett fel arra a férfira, aki azon a napon minden lehetséges módon megalázta már. Erőtlen hangon kérdezte csak meg:
– Micsoda?
– Az áldozatunk, Inkvizítor testvér. Mindaz az áldozat, amit nap-nap után hozunk azért a birodalomért, amiért mindent odahagytunk, hogy olyan háborút vívjunk melyről tudjuk sosem nyerhetjük meg. A csillagok fényeit azok a hősök táplálják, akik ezreket menthettek meg saját maguk érdekeinek mellőzésével. Akik életüket és vérüket ajánlják esküjük szerint azért, hogy megmentsék mindazokat a Káosz hordáitól, akik a Császárban hisznek. Ez a mi végzetünk, ez az a példa mely előttünk kell, hogy lebegjen mikor egy bolygót arányok és százalékok alapján kívánunk eltörölni lakóval együtt. Maga képes lenne ilyen teherrel élni?
Az Inkvizítor nem felelt, nem volt képes rá, soha nem készítették fel ilyen kérdések megválaszolására, guvadt szemekkel nyelt egyet és hálát adott a Végtelennek, mikor a parancsnok végül elfordította tekintetét az övétől. Erőtlenül zuhant a híd fémpadlatára és csak hallotta amint a döngő léptek távolodtak ő pedig magára maradt a hídon a világmindenséggel és a csillagok fényeivel.
