Jeff Bridges mesél az új Tron-ról

Huszonnyolc évvel a Tron után Jeff Bridges ismét ellátogat az áramvonalas motorok és neonfényű frizbik világába. A 61 éves Oscar-díjas színész egy párizsi szállodában mesélt a Tron: Örökség című, óriási költségvetésű 3D-s látványosságról. Elárulta, hogy szerepelne-e A nagy Lebowski második részében, hogy miért nem jött be neki a Social Network, és hogy melyik testrésze szokott megfájdulni a netezéstől. Szóba jött még a bolond zen, az azonnali kielégülés, valamint Brad Pitt levágott feje is.  (Az interjú egy kerekasztalos beszélgetés keretében zajlott, ahol kilenc másik kollégával együtt faggattuk Bridgest.)

– Hogyan gondol vissza az első Tron-ra?

– Kicsit álomszerű ez az egész. Egyrészt nehéz elhinni, hogy eltelt huszonnyolc év, másrészt meg olyan érzés volt, mintha egy hosszú hétvége után mentünk volna vissza dolgozni. Kellemes emlékeim vannak az első filmről. A Rácsban játszódó részeket úgy vettük fel, hogy az egész díszletet olcsó fekete bársonnyal vonták be, amelyre szigetelőszalaggal húzták be a fehér csíkokat. Emlékszem, hogy miután az egész napot ebben a fekete díszletben töltöttem, kiléptem az utcára, és szinte kiégették a szememet a színek.

– Mennyire volt fontos a Tron a karrierje szempontjából?

– Nem hinném, hogy különösebben fontos volt, mert nem volt egy sikeres film. Legalábbis Amerikában megbukott.

– Mi lehetett ennek az oka?

– Talán még nem volt felkészülve rá a világ. Ne felejtsük el, hogy amikor az a film készült, még nem volt internet, nem voltak mobiltelefonok, semmi ilyesmi. A közönség nem akart tudomást venni a filmről, mert olyan dolgokról beszélt, amikhez nem volt viszonyulásuk. Én ugyanígy éreztem a Social Network-kel kapcsolatban. Szuperek a színészek, briliáns a rendezés, de valahogy nem tudott lekötni, mert nem érdekel a Facebook.

– Színészként adott önnek új ötleteket a 3D?

– Eddig sosem csináltam 3D-s filmet, de nem gondoltam úgy rá, hogy ezzel majd bővítem a színészi arzenálomat. Nem nyúlkáltam a kamera felé például.

– Milyen volt megalkotni a fiatalkori verzióját?

– Furcsa volt. Szinte ugyanazt a technológiát használtuk, mint amivel Brad Pittet fiatalították és öregítették a Benjamin Button különös életé-ben. Úgy mutatták meg, hogy hogyan fog működni ez a dolog, hogy elhozták nekem Brad Pitt fejét egy üvegdobozban. És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Madame Tussauds egyik viaszfigurája, hanem úgy, mintha tényleg levágták volna a fejét. Annyira élethű volt, hogy a legszívesebben szóba elegyedtem volna vele. És velem is ugyanezt csinálták: agyagból megmintázták a fejemet, mint egy szobrot. Egy csomó régi fotómat tanulmányozták, de főleg arra koncentráltak, hogy hogyan néztem ki az Esélylesők című 1984-es filmben. Az volt a minta. És nagyon érdekelte őket a feleségem véleménye, mert ő ismeri a legjobban az arcomat. Ezt a fejet bevitték a számítógépbe, és onnantól én irányítottam minden rezdülését. Ha vigyorogtam, akkor ő is ugyanúgy vigyorgott. Nagyon szürreális volt. Megszoktam, hogy látom magam különböző időszakaimban, mert bekapcsolom a tévét, és adják valamelyik régi filmemet, de ez más volt. Emlékszel, hogy először mennyire furcsa volt felvételről hallani a hangodat? Na, egy kicsit ahhoz hasonlított.

– Milyen a viszonya a modern kommunikációs eszközökkel?

– Egyszerre szeretem és gyűlölöm őket. Ha sok e-mailre kell válaszolnom, mindig megfájdul a fenekem. Jó pár évvel ezelőtt csináltam egy honlapot, hogy népszerűsítsem a Be Here Soon című lemezemet, és aztán teljesen rákattantam a szerkesztésre. Olyan érzés volt, mintha egy saját tévé- vagy rádióállomásom lenne, és egy csomó visszajelzést kaptam. Emlékszem, milyen jólesett, amikor pár hét után valaki azt írta Oroszországból, hogy “Én te filmed szeretni”. De a netezés nagyon kimerítő és addiktív. És akkor ott van még a Twitter meg a Facebook, de azokra már fel se merek menni.

– A Texasville című filmjében tizenkilenc évvel később tért vissza ahhoz a figurához, akit Az utolsó mozielőadás-ban játszott. Most pedig huszonnyolc év kihagyás után újra Kevin Flynnt alakítja. Hasonlított bármiben a két élmény?

– Igen, egyiknél sem éreztem, hogy olyan sok év telt volna el. A Texasville-nél az is erősítette a hatást, hogy az eredeti rendező és az összes színész is visszatért. Ráadásul ugyanabban a kisvárosban is forgattuk, mint Az utolsó mozielőadás-t. Ez a texasi Archer City, amely semmit nem változott a húsz év alatt, leszámítva egy hatalmas fekete banképületet, ami úgy állt a város közepén, mintha földönkívüliek rakták volna oda.

– A második részben mintha megérintette volna Kevin Flynnt a zen filozófia.

– Igen, és ebben benne van az én kezem is. Bevontam a munkába az egyik barátomat, Bernie Glassmant, aki egy zen mester, és ő segített eligazodni a tanítások dzsungelében. Ő úgy hívja a saját vallását, hogy “ferkakta zen”, ami jiddisül azt jelenti, hogy “bolond zen”.

– Zenészként milyennek tartja a Daft Punk filmzenéjét?

– Szerintem nagyon jó lett. Szerettem az első rész zenéjét is, amit Wendy Carlos komponált, de amikor először hallottam, hogy mivel rukkoltak elő a Daft Punk-os srácok, akkor lehidaltam. Ráadásul megtudtam, hogy nekik az egész imidzsük az első Tron-filmen alapul, úgyhogy nem csoda, hogy nagyon komolyan vették a feladatot.

– Látta őket bukósisak nélkül?

– Nem, fogalmam sincs, hogy néznek ki.

– Évtizedek óta készít fotókat a filmjei forgatásán. Most is ezt tette?

– Igen. Nem volt könnyű fotózni, mert nagyon sötét volt a forgatáson, hogy látszódjanak a világítós ruhák, és az én régi fényképezőgépemnek (Bridges egy Widelux típusú panorámagépet használ – a szerk.) több fény kell ennél. Azért lett pár kép, amiket összegyűjtöttem egy albumba, és minden stábtagnak adtam belőle egy példányt. A mozgásrögzítést feltétlenül dokumentálni akartam, meg szerintem jó, ha egy színész fotózik, mert egész más nézőpontból tud megmutatni egy forgatást, mint egy werkfotós.

– Minden film végén összerak egy ilyen albumot?

– Szinte mindegyiknél. A Csillagember forgatásán kezdtem el fotózni 1984-ben, és pár éve megjelent egy fotóalbumom Pictures címmel. Nem tudom, hogy még forgalomban van-e (a brit Amazonon kapható – a szerk.), de abba az összes forgatásról kerültek be fotók.

– A mozgásrögzítéssel készült részeknél sok kis kamerát raktak a fejére. Nem volt zavaró így színészkedni?

– Eleinte furcsa volt, de aztán megszoktam. Szeretem a jelmezeket, a díszletet, szeretem tudni, hogy hol van a kamera. És most ezek közül egyik sem volt meg. Talán ez volt a legnehezebb része a forgatásnak, hogy nem álltak rendelkezésemre ezek a megszokott elemek. Ha van egy gyönyörűen megtervezett díszlet, és felveszel egy megfelelő jelmezt, akkor már benne is vagy a film világában.

– A Texasville-en és Tron: Örökség-en kívül nem szerepelt egy folytatásban sem. Van még olyan karakter a filmográfiájában, amit szívesen eljátszana újra?

– Az utolsó mozielőadás és a Texasville történetét szívesen folytatnám. Larry McMurtry azóta három könyvet írt ugyanezekkel a figurákkal, és már húsz év telt el a Texasville óta, úgyhogy most kéne lépni. Ami azt illeti, már beszélgettünk is erről Peter Bogdanovichcsal (mindkét film rendezője – a szerk.), és ő is benne lenne. Aztán ott van a Csillagember, amelynek a végén szépen megágyaztunk egy második résznek.

– És A nagy Lebowski 2-t elvállalná?

– Ha a Coen testvérek csinálnák, akkor örömmel. De csak ővelük. Meglepődnék, ha Coenék akarnának csinálni egy második Lebowski-t, bár ők mindig meglepnek engem. Azt se gondoltam volna, hogy remake-elik A félszemű-t. Szerintem könnyen lehetne folytatni a Lebowski-t, hiszen úgy ért véget, hogy gyereket vár tőlem Julianne Moore.

– És el tud képzelni egy harmadik részt a Tron-ból?

– Attól függ, ki rendezi, és milyen a forgatókönyv. Mindenképpen fontolóra venném.

– Manapság nehezebb olyan filmeket csinálni, mint mondjuk a két Bogdanovich-film, amelyet említettünk korábban?

– Abszolút. Sajnálatos, hogy egy olyan mester, mint Bogdanovich, aki rengeteg nagyszerű filmet rendezett, nehezebben kap munkát, mint egy olyan fickó, aki még életében nem rendezett filmet. Persze, aki még nem rendezett filmet, az sikertelen filmet sem rendezett. Az Aranypolgár-nál még mindig nem készült jobb film, és az Orson Welles első filmje volt. Van valami varázslatos az első filmes rendezőkben, nekem is sokszor hoztak szerencsét (Bridges a legtöbb díját – köztük az Oscart – az Őrült szív című filmben nyújtott alakításáért nyerte, ami egy első filmes rendező munkája – a szerk.)

– Joseph Kosinskinek is az első rendezése a Tron: Örökség. Könnyen megtalálták a közös hangot?

– Egész könnyen, ő nagyon nyugodt volt végig a forgatáson. Pedig képzeld el, hogy minden idők egyik legdrágább filmjével kezded a karrieredet. Mennyire nyomasztó lehet! Joe ezt olyan elegánsan kezelte, mintha egész életében erre készült volna.

– Állítólag Kosinski már akkor is nagyon meggyőző volt, amikor megkereste önt az ötlettel.

– Körülbelül megvolt az a történet, amelyet végül elmesél a film, és azt nagyon érdekesnek találtam. Arról beszéltünk, hogy a modern technológia mítoszával kellene valamit kezdeni. Itt van a kezünkben ez a sok új eszköz, de mi van az etikai megfontolásokkal? Egy vad, változó és félelmetesen izgalmas korban élünk. Én is annyira szeretem az azonnali kielégülést, mint bárki más. Mindent akarunk, és azonnal akarjuk. A számítógépek biztosítják ezt az azonnali kielégülést, de figyelnünk kell arra, hogy amit akarunk, az milyen negatív következményekkel jár. Ha nem gondolkodunk előre, könnyen szörnyű helyzetben találhatjuk magunkat. Ezekkel a gondolatokkal indult el az ötletelés a filmről. A Disney meg természetesen arra volt kíváncsi, hogy lesz-e közönsége ennek a filmnek, ezért kitalálták, hogy először forgassuk le az előzetest, és azt vetítsük le a Comic-Con képregénytalálkozón. Tehát előbb volt kész a trailer, mint a film, és a Comic-Conon megőrültek érte az emberek, így a Disney hajlandó volt belerakni azt a rengeteg pénzt. Különben a Coen testvérek is ugyanígy szereztek pénzt az első filmjükre (Véresen egyszerű – a szerk.), hogy megcsináltak egy rövid előzetest, és azzal házaltak.

– Ön színészcsaládból származik, a gyerekei eddig mégis távol tartották magukat a filmszakmától. Ők miért nem folytatták a hagyományt?

– Apám imádta a show-bizniszt, és belőlünk is színészt nevelt. Ezért hálás vagyok neki, mert én is megszerettem a szakmát, azonban ennek van egy árnyoldala is, mert tudom, hogy milyen nehéz egy híres apa árnyékában felnőni. Amikor fiatal vagy, nem akarod, hogy az apád miatt kedveljenek, és miatta juss lehetőségekhez. Azt gondoltam, megkímélem ettől a lányaimat, és rájuk bízom, hogy mivel akarnak foglalkozni. Most már egy kicsit bánom ezt, mert a húszas éveik közepén járnak, és mondjuk még öt évvel ezelőtt bedobhattam volna nekik az ötletet, hogy legyenek színészek. Eleve a vérükben van, és én is megtaníthattam volna nekik ezt-azt. Ez a hajó sajnos már elment, pedig tehetségesek, szoktak segíteni nekem, amikor szerepet tanulok. De most valami beindult, mert A félszemű forgatásán Jessica (Jeff Bridges 27 éves lánya – a szerk.) volt az asszisztensem. Nagyon jól éreztük magunkat, ő is zenél, így koncerteztünk is együtt. A színészetben az a legrosszabb, hogy állandóan távol vagy a családodtól, és most azt próbálom megoldani, hogy együtt dolgozhassak a lányaimmal, hogy legyen okunk együtt tölteni az időt. Vicces, hogy ehhez ok kell.

– Beszélt korábban a modern technológia okozta veszélyekről. Mit gondol, a gyerekeire milyen veszélyek leselkednek?

– Nem tudom. A technológia egyrészt közelebb hozza az embereket, de ugyanakkor el is távolítja őket egymástól. A neten sok emberrel tudsz kommunikálni, de még mindig sokkal több olyan ember van a világon, akinek nincs számítógépe, ezért egyre csak tágul a szakadék azok között, akik hozzáférnek az információhoz, és akik nem.

Forrás: Origo FilmKlub